2013 Július 20 - Augusztus 28

    AMERIKA - 2013
    39 nap

    (3700 km)

    .

    Elérkezett tehát az a pillanat amire már nagyon régóta készültünk és szinte egész életünkben vártunk, hogy végre egyszer eljussunk az új világba; Amerikába. Természetesen a biciklit ismét magunkkal kellett vinnünk, hiszen enélkül a túra korántsem lett volna annyira érdekes és izgalmas, mint amilyenre sikerült. Puskás Zoltán túratesó volt ennek az őrült ötletnek az első kiagyalója, aki történetesen át akarta szelni az Államokat a keleti partól a nyugati partig. Ehhez a nem mindennapi eseményhez csatlakoztunk még hárman, de az összesen 65 napig tartó mutatványt senki sem vállalta be közülünk Pusi kivételével. A felesége, Kustán Klaudia kísérte őt el először, New York-tól Chicago-ig, majd egy durván 12 napos magányos szakasz után megérkezett a két túrabarát, Nagy Tamás és jómagam Denver-be, hogy jelenlétünkkel segítségük illetve akadályozzuk Zolit. Colorado székhelyétől indul tehát annak a 3 elmebeteg túrázónak a története, akik elmentek egyet bicajozni Amerikába...

    .

    1. nap
    "Túl az Óperencián"
    ("Far And Away")
    (22 km)

    Bonyhád - Budapest
    (Autóval)
    +
    Budapest - London - Dallas - Denver
    (Repülővel)

    Korán indultunk Pestre, hogy időben be tudjunk csekkolni a londoni gépre. Tomi javaslatára itthon hagytam a sátramat, mivel ő is elhozta az övét és Amerikában én majd állítólag átveszem azt, amit eddig Pusi használt. Tomi a wok sütőről is le akart beszélni a felesleges súly miatt, de később kiderült, hogy ezt azért mégsem volt rossz ötlet elvinni. Ezután szembesültem azzal a ténnyel is, hogy a kerékpár szállítási díja nem volt benne a repülőjegy árában, így a csekkolás előtt még dellázni kellett a szállításért felszámított összeget. A búcsúzkodás után indulhatott is a röppenés a ködös Angliába. Előtte Tomit azért még elkapta egy reklámszakember, aki fél órán keresztül csak nyomta nekünk a számomra érthetetlen rizsát. Az agyhalált okozó, pörgős üzleti duma, pillanatok alatt lezsibbasztott, de a repülőn sikerült kiöblítenem a gondolataimat egy kis zenével. Csak ezen legyünk túl és jöhet a nagy kaland! De a londoni reptéren folytatódtak a meglepetések, ahol mindjárt ki is szúrtak és félreállítottak. Azóta is gondolkodom rajta, hogy miben hasonlítottam Osama Bin Laden-re, de még nem sikerült rájönnöm. A 3 milliméteres-re nyírt szakáll még messze volt az afgán terroristavezér ZZ Top-os fizimiskájától, de ezek mégis valahogy rájöttek arra, hogy legszívesebben én is felrobbantanám az egész repteret, ahol a tömegnyomort mindennek lehetett nevezni, csak éppen kellemesnek nem. Tomi sem bizonyult jó beszélgetőpartnernek, mert az ingyenes wifinek köszönhetően folyamatosan a telefonjához beszélt. Még seggbe rúgni sem tudtam, mert egyből lecsekkoltak volna a biztonságiak. A Heathrow-nál aztán mégegyszer félreállítottak, kipakoltatták velem a kézipoggyászom és még a zoknimba is beleszagoltak. Ha ez kell nekik, hát legyen... A csalódott tekintetek és a szükséges rossz után irány Amerika...

    Tomi az ablak mellé került, az én jegyem pedig egy szűk helyre szólt a középső sorba. A 10 órás repülőúton átéltem a halkonzervbe préselt, sózott heringek drámai életét (vagy inkább HALálát). A felszolgált ételnek nevezett valamit is az oldalamhoz lapított karokkal lapátoltam be a számba és gyakorlatilag csak csuklótól lefelé voltam képes mozgatni a kezem a helyhiány miatt. A még a londoninál is sokkal nagyobb dallas-i reptéren, vezető nélküli, önműködő vonatok szállították az embereket a megfelelő terminálokba. Ettől egy csöppet le is döbbentünk... Hosszan kígyózó sorokba tereltek minket, mert érthetetlen módon mindenki Amerikába akart bejutni és Dallas porszívóként szívta magába a túristákat. A beléptető rendszernél persze megint nálam akadt el a sor és eltartott 10 percig mire levették tőlem az ujjlenyomatot. A gitározás miatt kialakult bőrkeményedések lehet, hogy kiakasztották a gépet, de az is elképzelhető, hogy már Londonban leadták a drótot, hogy a dallasi gépen egy biciklisruhába öltözött elvetemült terrorista fenyegeti az Egyesült Államokat. Szegény Tomi már olyan türelmetlenül téblábolt mellettem, mint aki rögtön összehugyozza magát... Hát nem egyszerű bejutni az új világba, az tény...

    Az első amerikai lépést tehát Texas földjén tettük meg és az utolsó pillanatban értük csak el a denveri gépünket. Egy kicsit megviseltek voltunk már a sok átszállástól és az időeltolódáshoz sem szoktunk még hozzá, de a repülés legfárasztóbb része szerencsére már mögöttünk volt. Sajnos a dallas-i rosszfiúk közül nem találkoztunk se Jockey Ewing-al, se King Diamond-al, se Meat Loaf-al, se Steve Ray Vaughan-al (ez furcsa is lett volna mert ő már nem él)... Denverben a sztárok helyett kárpótlásul megkaptuk Pusit, aki már várt minket az általa készített transzparensekkel és egy gyors bicikliösszeszerelés után, - immár hármasban -, irány a Denver külvárosában található szálláshely. Hát akkor "Mindenkinek pusszantás, aki bejutott" - mondotta volt egykoron Hofi Géza - és mi bejutottunk. Végre újra kerékpáron! Megszabadulván a repülés kellemetlenségeitől... A warmshowers.org segítségével, Pusi már előre lerendezte az ingyenes szállásunkat, ahová éjfél után érkeztünk meg, de a srác nagyon önzetlen és kedves volt hozzánk még annak ellenére is, hogy kiugrasztottuk az ágyából.

    .

    .

    .

    .

    2. nap
    "Inkognitóban" - Kip Winger szülővárosában
    ("Down Incognito" - Kip Winger's Hometown)
    (90 km)

    Denver - Golden - Idaho Springs

    Reggel a szállásadónkat, Gregory-t, már nem találtuk sehol. A lakást csak úgy otthagyta nekünk azokkal a tegnap esti szavakkal, hogy érezzük magunkat otthon, csak éjjel ne hangoskodjunk. Másnap reggel eleget is tettünk a kérésének és a szobában található akusztikus gitáron gyorsan el is pengettem a fiúknak egy-két ébresztő dalt, többek között az Extreme-től, a Metallicá-tól, a Dream Theater-től és még az emberi ésszel felfoghatatlanul termékeny német zeneszerző-géniusz-őrült, Johann Sebestyén Frakk szellemét is megidéztem egy pillanatra. A srácok ekkor már menekülésre/indulásra készen álltak az ajtó előtt és nekem tudomásul kellett vennem, hogy a zenélést egy időre nélkülöznöm kell az előttem álló 1 hónapban.

    Miután elhagytuk a több mint 300 éves melódiákkal és naív gondolatokkal megtöltött lakást, visszazökkentem a "valóságba" és megcéloztuk a 600 ezres lakosú Denvert
    Denveri fehér ház
    , Amerika jelenlegi 24.-ik legnagyobb városát. A belvárosban található Metropolisz
    Keressük a faluházat
    teljesen lenyűgözött minket. A hatalmas üvegpaloták közé beékelt, Isten házának nevezett templomocskáknak kb. akkora tekintélye volt, mint egy egérnek a dübörgő elefántcsordában. A belvárost nagyon tisztán tartották és a legtöbb helyen parkosították
    Felhőket karcolók
    . A paprikás, májkrémes reggelit is egy padlószőnyeget megszégyenítő, befűvesített park tava mellett lapátoltuk be, jól megtermett, piros paprikánál is "csípősebb" amerikai vadludak társaságában. Az amerikai emberek már itt is nagyon kedvesek voltak és érdeklődőek. A biciklisek között pedig a 60 év feletti korosztály is gyakran képviseltette magát! A város emellett jelenleg a harmadik leg-biciklibarátabb település az Államokban. A későbbiekben díszmagyarnak elnevezett, közös kerékpáros mezünkkel nem kicsit felvontuk magunkra a figyelmet, amit itt a túra elején még talán élveztünk is. Nekem, mint anti-exhibicionista személynek ez a kezdeti lelkesedés, a későbbiekben inkább kényelmetlenségre változott, de az tény, hogy ebben a drága mezben, - amit az egyik szponzorunknak köszönhettünk - sokkal kellemesebb volt tekerni.

    Denver-ben számos érdekesség található... ilyen pl. a belvárosi akvárium vagy éppen a Molly Brown House, ahol az a híres emberjogi aktivista hölgy lakott, aki túlélte a Titanic katasztrófáját és akit James Cameron, '97-es Titanic filmjében a zseniálisnak nyugodtan nevezhető, Kathy Bates alakított. A város rengeteg hírességet is kitermelt, de felsorolni szinte lehetetlenség lenne őket. Az egyik legnagyobb kedvenc zenészemet, Kip Winger-t viszont hiba lenne kihagyni a felsorolásból és David Fincher film és video rendező is legendás név a szakmában! Számos kiváló színész és sportoló, stb. mellett az itteni "hájszkúúlban" tanult Don Cheadle (színész) és Michael Winslow (a hangutánzó néger fickó a Rendőrakadémia sorozatból) is. Miután Pusiékat lefotóztam és lekameráztam egy éppen kakiló "Bronco Buster"
    Lófarok csiklandozás
    lovasszobor alatt, az egyenmezünket egyből ki is szúrta egy közelben tébláboló koncertszervező/technikus/reklámszakember figura és ott helyben készített is velünk egy gyors "reklámfilmet". 2 perc alatt előteremtett 3-4 hosszúhajú bögyös csajszit, csakhogy feldobja a közös fotókat és az akció után fél perccel valószínüleg már ott vigyorogtunk a közösségi oldalakon a világhálón. A 10 másodperces gyorsmenet és bámészkodás után rögtön el is indultunk hegyet mászni a Sziklás-hegységbe, de még mielőtt elértünk volna a hegyek lábához, Tomi kilométer órája úgy gondolta, hogy neki sok volt a fiatal csajok látványa és ezért fél hatnál csütörtököt mondott. Szerencsére a külvárosban tudott venni magának újat egy kerékpárboltban. A vásárlás és szerelés után gyorsan elérkeztünk a hegyekhez, a szépen csengő Clear Creek Canyon Road-on, ahol számunkra hihetetlen módon, szinte minden második autó terepjáró és lakókocsi volt! Ráadásul ezek a lakókocsik kamion méretekkel büszkélkedhettek és általában még utánuk volt kötve egy személyautó is... Ennek az érdekes járműkombinációnak az ára valószínűleg maga után utasította egy jobb környéken épített, átlagos magyar családi háznak az értékét. Az ilyen típusú autók egyébként a későbbiekben sem tűntek el az utakról. A folyóvölgyben gyönyörű kanyonok között haladtunk felfelé és a Clear Creek folyóban történő csobbanás
    Luxus fürdőszoba
    után már el is értük a 2400 méter környéki magasságot. Idaho Springs után álltunk meg valahol az út mellett egy elhagyatott faház társaságában, de a magashegyi körülmények ellenére sem fáztunk éjjel a sátorban.

    .

    .

    .

    .

    3. nap
    "Kőkemény őrültek"
    ("Stone Cold Crazies")
    (122 km)

    Dumont - Georgetown - Silver Plume - Keystone - Dillon - Frisco

    Az 1974-es klasszikus Queen nóta nem véletlenül szerepel a címben, ugyanis a mai napra mindent rá lehetett mondani, csak azt nem, hogy "normális" volt... Az új sátorhoz még szoktatnom kellett magamat egy kicsit, de reménykedtem, hogy meg fogok vele barátkozni. A mai nap két hágón
    Mesevilág
    is át kellett verekednünk magunkat, amelyek közül az egyiket több mint 3600 méter magasra építették az amerikai börtöntöltelékek. Erre a túrára egy teljesen új, fehér Caprine bicajjal indultam neki, amit Pusi jóvoltából kedvezményesen vásárolhattam a cégtől, de sajnos kiderült, hogy még ez is egyel kevesebb fogaskerékkel rendelkezett, mint társaim gépei. A hágók előtt még látogatást tettünk Georgetown-ban (Gyurifalva), ami egy hangulatos
    Gyurifalva, poszterrel a háttérben
    kis történelmi városka volt. A házak és az utcák, a régies, vadnyugati jellegüket még a mai napig sem vesztették el. Sajnos itt még egy boltot sem találtunk, hogy feltöltsük megfogyatkozott élelmiszerkészleteinket, viszont volt egy hangulatos könyvtár, ahol ingyenesen internetezhettünk. Az autópálya melletti mellékúton haladtunk tovább a Loveland hágó felé, majd találtunk egy brutál jó minőségű bicikliutat is, ami egy gyönyörű fenyvesen keresztül
    Fenyőerdő betoncsíkkal
    emelkedett fel a hegyekbe. A hirtelen emelkedés ellenére Pusival nagyon élveztük ezt a szakaszt... Tomin egy kicsit kiütköztek a fáradság kezdeti jelei, ami miatt a hágón is elmaradt tőlünk.

    A 3600 méteres Loveland hágóra a kora délutáni órákban értünk fel, először ketten Pusival, majd egy kicsivel lemaradva Tomi
    Tomi küzd
    is felérkezett. Nem csak én, de ők is elmondhatták magukról, hogy ilyen magasságban még soha nem jártak biciklivel. Ahhoz képest, hogy Pusi már 1 hónapja a kerékpáron ült, nagyon jó formában volt és a fáradság minimális jele nélkül tornázta fel magát az oxigénhiányos magashegyi szakaszon. Az amerikai túristák itt is hozták laza, érdeklődő és vidám hozzáállásukat. A vállalkozásunk részleteit szinte mindenhol tátott szájjal és csodálkozva hallgatták végig. A segítőkészség mellett a bíztatás és az együttérzés volt a legjellemzőbb tulajdonságuk, aminek mi nagyon örültünk. A 4 ezres hegyek látványa már itt a hágó tetején is gyönyörű volt, és a gurulás közben ez a látvány csak fokozódott. Sajnos fénykép itt nem készült, mert olyan sebességgel gurultunk lefelé, hogy még a mögöttünk haladó autók sem mertek minket beelőzni. Szerencsére meg is engedhettük magunknak, hogy helyenként több mint 60 km/órával száguldjunk, mert az utak elképesztően jó minőségűek voltak. A Frisco környékén található alpesi tavaknál
    Rock N Roll
    azért sikerült néhány képet készíteni, de a hihetetlenül gyönyörű helyen épült és többnyire hangulatos faházakból álló városkában csak egyetlen cél vezérelt minket: minél gyorsabban megtalálni a legolcsóbb szupermarketet. Mikor végeztünk a bevásárlással, Frisco egyedi hangulatát sajnos gyorsan magunk mögött is hagytuk és irány a 3300 méter magas Fremont hágó, ahová eleinte látványos kerékpárút haladt, majd egy végtelenül hosszú egyenes
    Előttünk a Fremont hágó
    vette kezdetét. Itt egy kicsit elhúztam a többiektől, de nem éreztem, hogy nagyon megerőltettem volna magam. Önző módon a srácoktól több mint 1 kilométerre előretekertem, aminek valójában semmi értelme nem volt, hiszen a hegy tetején úgyis megvártam őket.

    Pusi érkezett meg először, aki valószínűleg csak azért sietett fel utánam, hogy kioktasson a felesleges sietség miatt, de nem ez történt. Kiderült, hogy Tomi nagyon megfáradt a 2 napja tartó magashegyi kiképzés alatt és ezt talán a nem megfelelő felkészültség is okozhatta nála. A hányinger, fejfájás és az étvágytalanság persze nem ritka velejárója a folyamatos hágómászásnak... főleg ha 3500 méter környékén bicajozik az ember. Kapkodtuk is a levegőt az oxigénhiányban, és a szemünk előtt ugráló fekete foltokat sem tudtuk pislogással és hessegetéssel eltűntetni. A hágó tetejétől nem messze találtunk táborhelyet egy furcsa nevű bányató mellett (Climax Mine), de sokáig nem élvezhettük a pihit és a békanyálas vízben a pancsit, ugyanis a sátorállítás után nem sokkal megjelent egy parkőr, aki felszólított minket a távozásra. Elmagyarázta, hogy ez egy privát terület és az állásával játszik ha nem küld el minket. Hiába hivatkoztunk Tomi rosszullétére, itt nagyon komolyan veszik a törvényeket. A hivatalos szerv ennek ellenére nagyon emberien viselkedett velünk, megértette a helyzetünket és felajánlotta, hogy küld nekünk segítséget (!) a táborhelyünk elköltöztetéséhez! Mire megérkezett a terepjárós segítség, be is sötétedett és egy szükséges irat ellenőrzés után az autó vezetője elkísért minket egy másik területhez, ahol felállíthattuk a sátrainkat. A sátorállításhoz a kocsija fényszóróival még meg is világította nekünk az út melletti területet! Ezek után már csak arra tudtam gondolni, hogy szerény kis hazánkban egy ilyen szituációt hogyan oldottak volna meg egymás között a hivatalos szervek és az illegálisan vadkempingező túristák...

    .

    .

    .

    .

    4. nap
    Még mindig a Sziklás-hegységben
    (Still In the Rocky Mountains)
    (141 km)

    Leadville - Aspen

    Eddig minden nagyon jól alakult a túrán, senkinek sem lehetett oka a panaszra (leszámítva Tomi rosszullétét). Sajnos a mai nap ez a tendencia viszont már korán reggel megtört. Az újabb történelmi kisvárosnál Leadville-nél, a szokásos bevásárlás után a csapat egy kicsit szétszakadt... A törökországi tapasztalatok alapján már tudtam, hogy ez sem lesz egy családi vakáció és ennek ellenére mégis bevállaltam Amerikát, az eddigi 3 éves külföldi és max. 3 hetes tapasztalatommal... A társaim bicajos előéletével szemben ez elég nagy hátrány volt és azt is tudtam, hogy ebben a csapatban nem tanácsos tökölni sem a bevásárlásnál, sem a reggeli pakolásnál, és erre az amerikai kalandra már alapvetően ezzel a tudattal készültem. Pusit azzal lehet kikergetni a világból, ha valaki hozzá képest szöszmötöl, engem pedig azzal, ha valaki hozzám képest kapkod. Így ez nem volt egy tartós kombináció...

    Persze egy ismeretlen amerikai boltban az ember elsőre úgy érzi magát, mint az ököritófülpösi parasztbácsi a shanghai-i vasútállomáson. Az előttem álló nagy feladat miatt össze is vásároltam minden szart, de ezzel csak azt értem el, hogy 2 perccel tovább tartott a pakolás. Mire felnéztem Tomiékat már sehol nem találtam, mert ők közben egy térugrással átrepültek egy másik dimenzióba reggelizőhelyet keresni. Sajnos azt még ők sem tudták előre, hogy az hol lesz... Ezután a nagy kapkodásban még a bicajom is felborult (újabb fél perc késés) és mire beértem a város központjához, Pusiéknak már a szagukat sem éreztem, pedig próbáltam figyelni a fingjelekre is. Ebből következően persze fingom sem volt, hogy merre is kell menni, ezért először nem is a helyes irányban indultam el. Mire végre megtaláltam a városból kivezető úton reggeliző társaimat, már újabb értékes percek röppentek el a coloradó-i szélben, ami miatt csak egy kis sajtos kenyeret tudtam letolni a torkomon. A "kiadós" reggeli utolsó falatját le sem nyelve, már a nyeregben ültünk, hogy meghódítsuk a Sziklás-hegység második legmagasabb hágóját.

    A tekerés közben pedig próbáltam helyrerakni a gondolataimat, hogy mit is kellene még másképp csinálnom ahhoz, hogy beilleszkedjek ebbe az évek során összeszokott és túlpörgetett társaságba. Zöldfülü, kövér kisfiúként a tanárbácsi után rohangálni, nem tűnt valami jó ötletnek, ezért egyetlen lehetőség maradt: Fel kell vegyem a tempójukat, hiszen arra azért nem vágytam, hogy sürgessenek. Ki az, aki szereti, hogyha sürgetik??? A későbbi konfliktusokhoz vezető út iránya, tehát már a 4-ik napon meg lett szabva, de a jövőben ezt a zsákutcát jobbnak láttam elkerülni. Amúgy eddig is mindig 2-3 perces "fáziskésésben" szenvedtem a higgadtabb és pörgőtlenebb mentalitásom miatt... majd csak megoldjuk ezt is valahogy... Annak is tudatában voltam, hogy Pusi az amerikai álom mellett egy igazi csapatot is megálmodott erre az útra, de ahhoz, hogy ez megvalósuljon, valószínűleg mindhármunknak sokkal több kompromisszumot kellett volna kötni. Na, majd legközelebb kevesebb dolgot vásárolok és gyorsabban csócsálok...

    Az is döbbenetes egyébként, hogy éhesen és fáradtan mennyire másként látja az ember a körülötte lévő világot. Olyankor minden reménytelen, és legszívesebben azt mondanád, hogy dögöljön meg mindenki veled együtt, és hulljon a pokol mélységes fenekére... Ha éhes vagy, kedved lenne itthagyni ezt az egészet, amit világnak neveznek... Elfelejted a barátaidat, a hitedet, a terveidet, elfelejtesz mindent, és csak egyetlen vágy ég a szívedben: enni vagy megdögleni... Embertelenné teszi az éhség az embert! Az éhség ellen nincs védekezés... sem a szomjúság ellen. Ha ezek ketten összefognak, elvesztél! Pedig az ember erős, nagyon erős... Gyakran még maga sem tudja, hogy mennyire az. Csak az éhség meg a szomjúság győzhet le bennünket. Az ember sok mindent kibír... Kibírja, ha megkorbácsolják, ha tűzzel égetik a talpát, ha kitolják a szemét, vagy ha levágják az orrát... Csak az éhség és a szomjúság ellen nincs orvosság. Azok legyőznek és aljassá tesznek és akkor már nem vagy többé ember! De itt még megfogadtam Pusi tanácsát: fáradtan és éhesen inkább nem hoztam döntéseket.

    Gyönyörű tájakon haladtunk a tőlünk először nyugatra, majd északra fekvő Mount Elbert mellett, ami a Sziklás-hegység legmagasabb pontja és ezen a szélességi fokon olyannak látszott, mint az Alpok 2 ezres csúcsai. Annak ellenére is, hogy valójában 4401 méter magas. A látványos Twin Lakes mellett haladó
    Húzzuk a csíkot
    út elején, a hegyibetegségből egyre inkább kigyógyuló Tomi, állítása szerint meglátott egy medvét, de valószínű, hogy csak egy átlagosnál nagyobbra nőtt, - magát medvének álcázó - mormota volt. Az eset bizonyította, hogy Tomi testvérre is ráférne talán már egy jó kis pihenés. A Twin Lakes utáni enyhén emelkedős szakaszon pedig hirtelen megláttam tőlünk balra a Twin Peaks-et
    "A baglyok nem azok amiknek látszanak" (David Lynch)
    ! Először köpni-nyelni sem tudtam, aztán hirtelen ordítozva és kapálózva állítottam meg társaimat, akiknek láthatólag nem jelentett annyit ez a két szó, mint nekem... David Lynch leírhatatlanul különleges élményeket okozó tévés sorozatát, érthetően nagyon kevés ember bírta végignézni, de részben ettől a ténytől is vált az egyik legnagyobb kedvencemmé... és azon ritka szerencsések közé tartozom, akiknek nem csupán egy érthetetlen, zagyvaságot jelentett a sorozat. Egy tábla
    Twin Peaks balra
    már korábban is jelezte az ikerhegyeket, de valószínű, hogy az eredeti filmhez ezeknek nem sok köze volt. Azt viszont eszembe juttatta, hogy az mp3 lejátszómon van egy Audrey Horne (Sherilyn Fenn karaktere a filmből) nevezetű zenekar, akiknek a Le Fol (Bolond) című albumuk tökéletes és aktuális aláfestő zene volt a hegymenetben... A norvég zenekart az energiától duzzadó hangú, adrenalin termelő, megaénekes, Russell Allen váltotta fel, akinek jelentős része volt abban, hogy fel bírtam tekerni, a Sziklás-hegység tetejére.

    .

    A 3687 méter magasan fekvő Independence Pass, Amerika második legmagasabb hágóútja
    Colorado-i képeslap
    , és a három bolond ide feljött biciklivel
    "Fool On the Hill" (Lennon/McCartney)
    . Néztek is ránk hülyén a mindenhova autóval és motorral járkáló amerikaiak, mintha még életükben nem láttak volna kerékpárost. Fotózkodás
    Colorado tetején
    után gurulás
    Goodbye Rocky Mountain
    ezerrel, majd a félórás sziesztában borotválkozás, és a reggeliből megmaradt sajtszeletek arcbatömködése volt a program, egy hangulatos, "medvétlenített" fenyőerdőben. A gurulás ezután folytatódott, de a körülöttünk lévő táj és az országút - eddig sehol nem látott - vadregényes útvonala teljesen lenyűgözött... (volna), ha lett volna lehetőségem csak egy pillanatra is lassítani. Elképesztően gyönyörű és érdekes volt ez a szakasz, de sajnos a mai nap tempója is elképesztő... (pedig az eredetileg betervezett Mount Elbert mászás még ki is maradt) Gyorsan el is értük Aspen-t, ahol Amerika egyik leghíresebb síközpontja található. Többek között Mariah Carey, Kevin Costner, Kurt Russell és Antonio Banderas is vásárolt magának itt házikót. Ezeket mi most nem kerestük fel, inkább elmentünk egy órát internetezni a könyvtárba ingyér. Számos film és filmsorozat mellett itt forgatták "A pálya csúcsán-t", "Az üldözők-et" illetve a "Dumb és Dumbert" is, Jim Carrey és Jeff Daniels főszereplésével. A gyönyörű helyen elhelyezkedő városka után már csak táborhelyet kellett keresnünk valahol. A Rio Grande folyó közelében kanyargó kellemes kerékpárút mellett nem volt egyszerű megállni, ráadásul egy idő után az út porossá és csúszóssá vált, ami le is lassított minket és csak "mérgezte" a bicikliláncot. Egy híd alatt aztán ráleltünk a tökéletes táborhelyre, ahol minden megtalálható volt egy esti fürcsihez, tábortüzes vacsihoz és folyóparti alváshoz. Mintha csak nekünk készítették volna oda... A mai nap intenzítását pedig bátran merem ajánlani minden fogyókúrázni kívánó emberkének, aki össze akarja kötni a kellemeset a hasznossal és fel akar tekerni a Sziklás-hegység tetejére, 12 szelet sajttal a gyomrában...

    .

    .

    .

    .

    5. nap
    "Kövesd a Colorado folyót"
    ("Follow the Colorado River")
    (130 km)

    Basalt - El Jebel - Carbondale - Glenwood Springs - New Castle - Silt - Rifle - Parachute

    Pusival ellentétben nekem nem voltak olyan ambícióim, hogy ha beledöglök, még akkor is végigcsinálom ezt az egészet, de ettől függetlenül másnap ismét együtt folytattuk utunkat az egyre vadnyugatiasabb tájakon keresztül haladó kerékpárúton. A mellettünk lévő sziklák már vörös színben tündököltek, pont úgy, mint azokban a bizonyos western filmekben. Carbondale városkában vettünk fel először élelmet és a tükörjéghez hasonlatos bicikliúton, egészen Glenwood Springs-ig tudtunk tekerni, a Colorado folyót tápláló Roaring Fork River mellett. A folyóban már vadvízi evezősökkel is találkoztunk több helyen. Többek között itt vettek fel jeleneteket a "Mr. és Mrs Smith" a "Száguldás a semmibe", a "Bosszú angyala", a "Szolid motorosok", a "Mesebeli vadnyugat" és a "Száguldó erőd" című filmekből. A vadnyugat legendája, Doc Hollywood pedig ebben a városban töltötte utolsó napjait és ide is temették el. Amerika leghíresebb sorozatgyilkosa, Ted Bundy pedig az itteni börtönből szökött meg, 1977-ben. Sajnos a város után egy kicsit rá kellett hajtanunk az autópálya leállósávjára, de erről szerencsére senki nem vett tudomást, hiszen az utak ebben a világban olyan szélesek voltak, hogy nem okoztunk problémát a jelenlétünkkel. New Castleben interneteztünk egy fél órát, a sziesztát pedig a Rifle (Puska) nevű városkában töltöttük, miközben megjelentek felettünk a felhők és a szél is olyan viharosra változott, hogy kifújta a szánkból az ételt.

    A felhőket ezután magunk mögött hagytuk és az Interstate 70-es autópálya és a Colorado folyó mellett nyomultunk még egy darabig a végtelen és kihalt
    Ahol még a bicajos sem jár
    amerikai utakon. A körülöttünk egyre sűrűbben előforduló, kopár sziklák látványa engem egyre jobban lenyűgözött, mert ilyet még tényleg csak képeken, filmeken és természetfilmekben láttam! Ami nálunk Pest megyében Bugyi, az a minden tekintetben nagyobb léptékű Amerikában Parachute (Ejtőernyő). Ez utóbbi település közelében egy híres vonatrablás is történt valamikor 1901 környékén. A rablók tagjai között még Butch Cassidy kegyetlen 'Hole in the Wall' nevezetű bandájából is voltak emberek, ahogy ezt egy emléktábla jelezte. A tábla melletti nyílvános budinál mindannyian dobtunk egy kis sárgát, aztán az ürítés után lerohantak a kínai kis sárgák is, akik mindenhol ott vannak a világban, így Amerikában is. A kötelező válaszok után gyorsan dobtuk is a kis sárgákat, immár másodszor egymás után... Estefelé lehajtottunk
    Betoncsík kanyon
    a főútról és megpróbáltuk megközelíteni a Colorado folyót. A meredek partszakasz és a folyóvíz hirtelen mélyülése ellenére, mi természetesen nem hagyhattuk ki a fürdést a Sziklás-hegység és Amerika egyik leghíresebb folyójában
    Follow the River
    . Mindenki keresett magának egy helyet ahol le tudott mászni az életveszélyesen hömpölygő folyó széléhez és én nyugodtan kijelenthetem, hogy számomra ez volt a túra egyik legkellemesebb fürdős élménye. A kellemes hőmérsékletű vízben fél órán keresztül lebegtem az árral és áztattam magam úgy, hogy közben kapaszkodnom kellett a sziklákban, különben a parttól 1 méterre lévő áradás úgy sodort volna magával, mint egy zsebkendőt. Még a tőlem 1 méterre lévő biztos halál mellett is csak arra tudtam gondolni, hogy egy ilyen befejezéssel, ez a nap bizony baromi jól sikerült! A következő viszont már nem volt ennyire egyszerű...

    .

    .

    .

    .

    6. nap
    Alkonyattól Pirkadatig
    (From Dusk Till Dawn)
    (170 km)

    Palisade - Grand Junction - Fruita - Cisco

    A mai napon már elhagytuk Colorado-t és átkerekeztünk a félsivatagos Utah államba, ahol már teljesen vadnyugati feeling köszöntött ránk. Előtte azonban még a 60 ezer lakosú Grand Junction "városkán" is át kellett verekednünk magunkat. A hatalmas területen elhelyezkedő Colorado fennsíkon és az azonos nevű folyó völgyében folytattuk tovább az utunkat, szédületes kanyonok között. Nem győztem kapkodni a fejem a marsbéli tájakon. A tempó ma is baromi gyors volt, pedig a tegnapi nap még 40 kilométer előnyt is szereztünk. Az egyre inkább jellemző, 15-20 perc alatt lezavart bevásárlás+kajázáshoz már lassan kezdtem hozzászokni. Viszont most úgy éreztem, hogy a mai nap inkább csak arról szólt, hogy minél messzebb és minél gyorsabban eljussunk egy kijelölt célhoz (lehetőleg még több előnyt szerezve a következő napra). Küzdelem nélkül viszont nincs siker, így kénytelen voltam elfogadni az örök igazságot... Küzdöttünk is eleget a természet viszontagságaival; a sivataggal, a forrósággal, a hegyekkel, széllel, vízhiánnyal, illetve a technikai problémákkal is, amikből a későbbiekben is kaptunk eleget. Ennek ellenére mi még öncélúan a saját tűrőképességünk határait is feszegettük, mazohisták és mártírok módjára, mintha nem lenne elég a sivatag és a napi 130 kilométer... De mi nem elégedtünk meg az útközben ért kihívásokkal... Túl is akartuk élni, de meg is akartuk élni... Ezek után merje azt állítani valaki, hogy nem vagyunk egy kicsit sem őrültek... Az "Amerikai Pszicho" - igaz nem Christian Bale főszereplésével - a magunk részéről kezdetét vette és Seal, Crazy nótája is lassan kezdett értelmet nyerni: "We're never gonna survive, unless we are a little crazy"

    A Colorado fennsík leghíresebb területei mellett
    Szélvédett hely
    is elhaladtunk, nevezetesen a Grand Mesa és a Colorado National Monument mellett, ahol napokat lehetett volna eltölteni a hihetetlen látnivalók
    Pár millió éves kövecske
    és fotótémák között, de persze ez egy alapvetően Amerikát átszelő túrán és egy ilyen hatalmas országban lehetetlen. Voltak persze a mai nap is kellemes élmények: A már említett mesés kanyonok mellett egy táblán kiírták azt is, hogy Green River, amitől már nem is jártunk messze. E két bűvös szó ismét kellemes emlékeket idézett fel bennem... Wyoming és Utah állam legendás folyója elsősorban az amerikai illetőségű, country-rock-ot játszó, szintén legendás Creedence Clearwater Revival zenekart juttatta eszembe és azoknak is az 1969-es azonos nevű albumát, ami joggal nevezhető a '69-es év egyik legkiemelkedőbb zenei eseményének. A mágikus betük láttán, John Fogerty dallamai kibérelték helyüket a fejemben és a lelkemben, amelyek egyúttal életben is tartottak a mai nap hátralévő részében. A következő városka; Fruita pedig a nevével lopta be magát a szívembe, arról nem is beszélve, hogy a 80-as években Charles Bronson és Kevin Costner is sétálgatott errefelé filmforgatás közben.

    Ahogy átléptünk Utah-ba, szinte megszűnt a civilizáció és csak a végtelen pusztaság és félsivatag látványa fogadott minket. Hosszú-hosszú kilométereken keresztül nem volt se egy falu, se egy fa vagy folyó... de még egy benzinkút sem. A hegyi patakok helyett csak kiszáradt folyómedrek felett kerekeztünk át és fogalmunk nem volt, hogy hol fogunk megállni táborozni. A térképünk egy Cisco nevezetű falucskát jelzett még, ahol reményeink szerint fel tudjuk majd tölteni a megfogyatkozott vízkészletünket, de mire odaértünk csak egy szellemváros fogadott minket, lepusztult házakkal és autóroncsokkal. Nemhogy ember, de még egy kóborkutya vagy egy kóboregér sem mutatott semmilyen életjelet. Pedig ez utóbbit talán még meg is lehetett volna sütni... A döbbenettől megnémulva vakargattuk a fejünket, hogy most mitévők legyünk, mert azért ilyen nagy semmire még mi sem számítottunk. Maradt fél liter vízünk és 80 kilométerünk a következő lakott településig. A sötétség is lassan a fejünkre szállt és a viharfellegek
    Lesz vízünk... vagy mégsem?
    is vészjóslóan közeledtek felénk. Annak ellenére, hogy úgy festettünk itt, mint az első űrhajósok a lakatlan és kietlen Holdon, én mégis valahol élveztem a dolgot. A szellemfalu végtelenül reménytelen és magányos, omladozó házai a kezdődő szürkületben nagyon különleges hangulatot varázsoltak körénk. A naplementét körbeölelő viharfelhőkben cikázó villámok és menydörgés pedig maga volt a tökéletes, vérfagyasztó hidegrázás... Ezen a nem mindennapi területen persze filmeket is forgattak: Itt vették fel például a "Thelma & Louise" és a "Száguldás a semmibe" egyes jeleneteit. Tehát ha minden igaz, előttünk már Susan Sarandon és Geena Davis is végigsepert ezen az országúton. Még a "nyughatatlan" Johnny Cash is írt egy dalt a falucskáról és egy lakójáról... A csalódástól sajnos még fotózni is elfelejtettünk és a különleges élmény után nem tehettünk mást, minthogy tovább tekertünk... már csak azért is, hogy közelebb kerüljünk a következő lakott településhez.

    Pusiék úgy gondolták, hogy addig kellene tekerni ameddig csak bírunk, az én testem viszont már jelzett, hogy kíméljem magam és én hallgattam is volna rá. Már így is a kiszáradás szélén jártunk és ha még 3-4 órát tekertünk volna a sivatagban (akár közepes tempóban is), akkor még több folyadékot vesztünk és annak csak az lett volna a következménye, hogy alvás helyett csak a remegéssel és a lázzal küszködünk (Akkor már inkább egy szélvihar). A pihenés csodákra képes és én ezt akkor és ott fontosabbnak tartottam a kiszáradásnál. Tehát engem itt kivételesen nem a szívem vitt előre, hanem a testem elküldte az agyamnak a jelet, hogy ha még élni akarsz, akkor elég! A 170-ik kilométernél aztán megkaptam az első defektemet is aminek kivételesen még örültem is... Ekkor már Pusi is kénytelen volt megállni és táborhelyet keresgélni a sivatagban, ugyanis ha ez nem történik velem, lehetséges, hogy csak a 200-ik kilométernél fejezzük be a mai napot... minden bizonnyal teljesen kiszáradva. A vízhiány miatt ha nagyon muszáj, akkor másnap bármikor megállíthattunk volna egy erre járó autót... Itt Amerikában szerintem ebből nem kell olyan nagy gondot csinálni, hiszen rengeteg a segítőkész ember. Úgy terveztem, hogy a sötétségben és a pillanatokon belül lecsapó viharban nem fogok defektet szerelni, ezért inkább a sátrat próbáltam felállítani valahogy a viharos szélben. A kemény, kavicsos és kiszáradt földbe viszont lehetetlen volt a cövekeket leszúrni és mégcsak egy pár kisebb követ sem találtam, amihez ki tudtam volna kötözni. Ez volt az a pillanat amikor egy kicsit elkezdtem hiányolni az otthon maradt, klasszisokkal jobb Rafiki sátramat és a pakolás közben azon is gondolkodtam, hogy mivel fojtsam meg Tomit, azért amiért nem engedte, hogy magammal hozzam. De felesleges volt a mérgelődés, mert ilyen körülmények között egy jobb sátor sem lett volna képes a csodákra. Kellemes volt az éjszaka a folyamatosan az arcunkba gyűrődő ponyvával... A sátrainkat szinte végig a súlyunk és a túratáskánk tartotta meg a szélviharban, és csak ennek volt köszönhető, hogy nem repült el valahová Texasba.

    .

    .

    .

    .

    7. nap
    Ősi nyelv az új világban
    (Ancient Language In the New World)
    (89 km)

    Moab

    A 3 perc alvás után reggel hajnalban keltem a defektszerelés miatt, amivel épphogy csak kész lettem, indulás előtt. A legközelebbi település (Moab) még mindig csak 60 kilométerre volt és a vízkészletünk mostanra teljesen ki is fogyott. A legnagyobb szerencsénkre a sivatag közepén akadt egy oázisnak is beillő farm, ahol a slagból tudtunk vizet vételezni. Váratlan vendégek módjára, pimaszul belógtunk a nyitva hagyott kerítésajtón, a szamárként bámuló lovak orra előtt és még a reggelit is az elhagyatott faház lépcsőjén ettük meg. Mire végeztünk megjelent a ház eddigi titokzatos lakója is, aki történetesen egy fiatal hölgy volt, aki miután végignézett rajtunk nem egyből olyan kérdéseket tett fel, hogy -Mi a francot kerestek itt? - meg, hogy -Mégis, hogy képzelitek, hogy csak besétáltok ide? - Nem... inkább vigyorogva és barátságosan azt tanácsolta, hogy vigyünk minél több vizet magunkkal, hiszen az elkövetkezendő szakaszon még szükségünk lesz rá! Ezután beült a kocsijába és otthagyta nekünk tárva-nyitva az egész farmot... Ennyi...

    A táj ezután egyre hihetetlenebbé
    Ez most akkor melyik bolygó?
    vált. Ismét elérkeztünk a Colorado
    Még mindig követjük a folyót
    folyó partja mellé és az időközben vörösre színeződött kanyonok
    Megérkeztünk a vadnyugatra
    közé, amelyek miatt már az igazi vadnyugaton éreztük magunkat. A Colorado folyóban meg is mártóztunk útközben egy strandolásra kialakított területen. A folyó víze annyira csábító volt a dög melegben, hogy még Pusi is megmártózott benne annak ellenére is, hogy nem érezte jól magát. A frissítő után megcéloztuk
    Vadnyugati vágta
    Moab városát, az egyre dombosabb úton és az egyre melegebb időben, de azt hiszem a szenvedésekről és a küzdelemről ott helyben meg is feledkeztünk a mesebeli kanyonok és sziklák
    Vadnyugati csipke
    láttán. Késő délután aztán végre beérkeztünk Moab-ra, ahol a könyvtári netezés után vissza volt még egy feladat: Fel kellett keresnünk a szállásadónk házát, ami a város déli végében található Desert Road-on épült.

    .

    Ehhez meg kellett másznunk még egy jókora dombot és a telefonos offline térképet is segítségül kellett hívjuk.A Desert Road nem hibázott rá a nevére és amikor megpillantottuk Terry tárva nyitva hagyott házát, először megijedtünk a látványtól, de aztán végül mégis úgy döntöttünk, hogy besétálunk. Tomiék már sok helyen jártak, de ilyen, a maga módján különleges lakóházat még ők sem nagyon láttak. Az udvaron az absztrakt szobroktól kezdve, a száz éves autóalkatrészekig minden megtalálható volt. A hölgynek láthatólag a legkülönlegesebb kacatok összegyűjtögetése volt a kedvenc hobbija, mert egyszerűen elképesztő giccsgyűjteménnyel rendelkezett. Benéztünk a hátsó műhelybe is, ami mellett egy hollywood-i filmkellékes stúdiója csak egy bábszínház poros kelléktárának tűnt. Szállásadónk helyett egy szintén nála vendégeskedő, ausztrál lány fogadott minket, aki még ezután elment a boltba is és hozzott nekünk sört! Tomi végre kibeszélgethette magát angolul, majd a vacsi után megérkezett az 50-es éveit taposó hölgy vendéglátónk is, aki úgy üdvözölt minket, mintha már ezer éve ismerne. Ráadásul enyhén spicces állapotban szállt ki a kocsijából és ez a jó hangulat egész este meg is maradt nála. A tarot kártyák az asztalon és a bőrcuccban összekötözött fotók is bizonyították, hogy Terry nem egy egyszerű teremtmény, de ennek ellenére nagyon kedves volt velünk. A magyar nyelvtől teljesen le volt döbbenve és állítása szerint ilyen különleges beszédet még soha életében nem hallott, ami nem csoda, hiszen a szakrális és szimbolikus ősi igazságokat magában hordozó anyanyelvünk, valóban minden tekintetben egyedülálló az egész világon. A sátrakat az udvaron állítottuk fel egy fa védelmében, de éjjel hatalmas szélvihar kerekedett, ami miatt az este kiteregetett ruháinkat is össze kellett szedegetnünk. A szerte széjjel heverő zoknik és a gatyák abszolút nem tűntek furcsának a nem mindennapi udvarban, ahol még egy megcsonkolt bábuval is összetalálkoztam a sötétben. Szerencsére a horrorfilmek és játékok felkészítettek az ilyen helyzetekre, de még így is majdnem összeszartam magam.

    .

    .

    .

    .

    8. nap
    "Utazók a viharban"
    ("Riders On the Storm")
    (122 km)

    (Arches National Park) - Moab

    Az amerikai 'The Doors' zenekar legendás dala nem véletlenül szerepel a címben, ugyanis a mai nap végén szó szerint megéltük a nótát! A mai program a Moab szomszédságában található Arches Nemzeti Park
    Utah keleti kapuja
    meglátogatása volt, ami Amerikához képest viszonylag kis területen helyezkedett el és ezért is vállalkoztunk rá, hogy biciklivel eltekerünk az állam egyik jelképéhez; a Delicate Arch-hoz. Az emelkedőkkel és lejtőkkel egyaránt, jócskán meghintett Scenic Drive mentén elképesztő sziklaalakzatok
    Mars mentőakció
    mellett haladtunk el! Az állkapocs keresgélés és a Mars bolygó feeling folyamatosan befigyelt. Véleményem szerint ezen az úton
    Siratófal
    autóval végigmenni felér egy öngyilkossággal... a táj lebilincselő hangulata miatt itt csakis biciklivel érdemes közlekedni. Ennek ellenére csak mi hárman használtuk ezt a csodajárgányt, hiszen Amerikába mindenki mindenhova autóval jár. Fotótéma itt annyi volt, hogy valakinek egy egész életen át nem sikerül ennyit becserkésznie. Sajnos nekem sem volt erre időm, mert haladni kellett, de kihasználva Tomi lemaradását azért néha-néha megálltam egyet kattintani
    A koponya és a kuki
    .

    .

    Az Arches Nemzeti Park, nevét a mintegy kétezer természetes kőhídról (angolul arch) kapta. A park leghíresebb képződményei közül kettőt is láttunk egészen közelről. Az egyik a 39 méter magas Balanced Rock
    Lökjük le
    volt, ami egy hatalmas sziklát egyensúlyozott, a másik pedig a már említett Delicate Arch
    Tomi lebeg a lukban
    , ahol sorba kellett állni a fényképezkedésért a tömeg miatt. Az odavezető utat csak gyalogosan lehetett megtenni egy felejthetetlen vadregényes, vörös sziklás ösvényen. Természetesen itt akár még egy hetet is el lehetne tölteni túrázással
    Vörös bolygó
    és többek között felkeresni a szintén itt található Landscape Arch nevezetű természetes kőhídat is, ami valószínűleg a világ leghosszabb és leglátványosabb ilyen jellegű alakzata, a maga 88 méteres hosszával és 30 méteres magasságával. Persze mindent nem lehet - ezért fájó szívvel búcsút kellett intenünk a vadnyugati tájnak és a nem evilági, gigantikus vörös szikláknak.

    Mámoros tekintettel és felfrissülve tértünk vissza Moab-ra, ahol elbúcsúztunk Terry-től, de ezúttal nem a lakásán, hanem a munkahelyén látogattuk meg (kerékpárboltban volt eladó), és megköszöntük a kedvességét. Moab egyébként az egyik legfelkapottabb filmforgatási helyszín volt egy időben, de a varázsa még most is idevonza Hollywood-ot! Nem lenne egyszerű felsorolni azt a rengeteg filmet amelyeket itt forgattak, de a teljesség igénye nélkül egy párat érdemes megemlíteni: Volt egyszer egy vadnyugat, Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag, Geronimo, Fegyencjárat, Mission: Impossible 2, Hulk, 127 óra, Csillagok háborúja: Baljós árnyak, John Carter, stb... A városka után folytattuk az utunkat tovább délre, ahonnan brutális viharfelhők közeledtek egyenesen felénk. Miközben Tomiék felmásztak a főút mellett található Wilson Arch
    Természetes boltív
    -hoz, kihasználtam a pillanatnyi lehetőséget és felkészítettem magamat és a bicajt az elkövetkező csapásra.

    Nálam az ilyesmi 1 perccel tovább tart mint Pusiéknak, ezért időben meg kellett előznöm a szarrá ázást... A vihar előtti szakaszon valahogy én kerültem a csapat élére és mikor az első esőcseppek megjelenése után hátranéztem, a társaim sehol nem voltak. Ajjaj... már megint mit csináltam??? Túl gyorsan mentem? Erre ott hirtelen nem kaptam választ senkitől, ezért kapucnival a fejemen tovább gurultam az eddigi kényelmes tempóban az egyre erősebben rámzúduló esőben. Mentem 20 métert és megálltam, mert a vízszintesen bombázó esőcseppek még a szemüvegen keresztül is csípték a szemem. Utah-ban valahogy intenzívebbek még a viharok is, mint szerény kis hazánkban... 5 perc múlva megérkeztek bőrig ázott társaim is, akik csak azért maradtak le, mert állítólag találtak egy jó táborhelyet. Nekem persze erről nem volt tudomásom, mert elhúztam mint a vadliba, egyenesen bele a viharba "jöhet bármi - legyőzlek Amerika" alapon... Miután jól kitárgyaltuk bűnösségemet, nem is vettük észre, hogy közben fossá áztunk. Aztán amikor a vihar is és mi is jól kitomboltuk magunkból a felgyülemlett feszültségeket, szerencsére találtunk egy mellékutat, aminek a szélén egy lebetonozott információs tábla takarásában kialakítottuk a szükségtáborhelyünket. Itt álltunk a sivatagban elázva és fáztunk... minden meleg cuccot magunkra kellett vennünk, mert vacogtunk a hideg szélben. A "normális" vacsi ma este elmaradt a "lucskos" körülmények
    Sivatagi, esős hangulat
    miatt és többek között ennek köszönhetően szép lassan kezdtünk megszabadulni a "felesleges" kilóinktól is...

    .

    .

    9. nap
    Az úttörők nyomában
    (Pioneers Track)
    (116 km)

    Monticello - Blanding - White Mesa - Bluff

    .

    Reggel még mindig felhős és szeles időben haladtunk tovább az olaszos nevű Monticello település felé. A táj ismét dombossá változott és néha az eső is csöpörgött. Elhaladtunk Utah egyik leghíresebb nemzeti parkja a Canyonlands mellett is, amelynek meglátogatása, legnagyobb bánatomra nem szerepelt a tervben. Pedig még közös kedvenc filmünknek, a 127 órának a cselekményei is itt játszódtak. A nemzeti park viszont hatalmas területen helyezkedett el és csupán a megközelítése és elhagyása is minimum 2 nappal nyújtotta volna meg a túránkat. Blanding hozta a jellegzetes utah-i városka feelinget, a széles útjaival és a mindenhol megtalálható amerikai zászlókkal. A végeláthatatlanul hosszú egyenesekben találkoztunk egy 60 év körüli túrabicajossal is, aki kapálózva és ordítozva gurult át a forgalmas út másik oldaláról hozzánk. Negyed óráig csak beszélt-beszélt és tanácsokat osztogatott, a jenkik bagórágó stílusában, amire mi általában csak bólogattunk. A mondandója lényege végül is azt volt, hogy vigyünk minél több vizet magunkkal, mert az előttünk álló sivatag nem fog kegyelmezni...

    Miután a papa tovaröppent kelet felé, letöröltük a szájából az arcunkra fröccsent nyálpermetet és megállíthatatlanul gyűrtűk tovább a kilométereket a folyamatos nyugati szembeszélben. Minden amerikai kerékpáros jól tudja, hogy Amerikát nyugatról keletre érdemes átszelni az uralkodó szélirány miatt, de mi természetesen ezt is fordítva csináltuk és így legalább annyi előnye volt az egésznek, hogy a forróságban leszárította rólunk az izzadságot. A körülöttünk lévő hegyek szerencsére magukhoz vonzották az esőfelhőket, amelyek így káprázatos látványt nyújtottak. A Bluff
    Duplakuki
    nevezetű történelmi falucskában pedig meglátogattuk a falumúzeumot
    A ló nélküli fejes
    , ahol múlt századi szekerek és lakóházak voltak kiállítva. A helyszínen még egy mozi is működött, amit az idetelepült pioneer-ok leszármazottai üzemeltettek. A pioneer-ok elképesztő vándorlásáról szóló rövidfilmet végig is néztük a hangulatos mini cinemában és nem kicsit lepődtünk meg a képsorok láttán. A mindenre elszánt, sziklákat és kanyonokat, lovaskocsikkal és szekerekkel átszelő vándorok teljesítményéhez képest, a mi vállakozásunk egy békés családi kiruccanásnak tűnt...

    .

    A több mint egy hete hordott, jócskán bebüdösödött díszmagyar mezt, Pusiék kilöttyintették, én pedig szimplán lecseréltem tiszta ruhára. A festői környezetben elhelyezkedő falucskába pedig éppen a legjobbkor érkeztünk, ugyanis a lemenő nap olyan élénk színűre festette a felhőkbe borult, környező sziklákat, hogy az egész egyszerűen brutálisan gyönyörű volt! Sajnos itt is csak menet közben sikerüt fényképeket készíteni, amelyeknek a fele így a kukában landolt... Ehhez a tipikus amerikai látványhoz
    Festmény
    tökéletesen passzolt a fülemben csilingelő texasi King's X trió aláfestő muzsikája. Ty Tabor gitáros éppen a Flies And Blue Skies szólójába kezdett bele, ami ebben a pillanatban felért egy katarzissal... A falucska után rátértünk a Monument Valley-hez vezető Scenic Drive-ra, ami mellett nemsokára ráakadtunk a táborhelyünkre is a San Juan folyó mellett. A kemping mellett tilos volt táborozni, ezért mi a majdhogynem termál vízes fürcsi után beköltöztünk a szomszédos fák közé. Pusi itt úgy rohant bele a folyóba, mint egy ovis, aki 1 éve nem fürdött és mire felocsúdott a nagy rohanásból, már át is ért a túlsó partra. Tomi úgy gondolta, hogy ezt ő is megcsinálja, de már az első lépésnél rálépett egy éles kőre... Elég szerencsétlen próbálkozás volt, ami azt illeti... A sötét fellegek épphogy csak mellettünk húztak el és az éjjel körülöttünk settenkedő hiúz is csak a morgásával próbált megfélemlíteni minket...

    .

    .

    .

    .

    10. nap
    "Tomi Hanks" és a Maggi reklám
    ("Tomi Hanks" And the Maggi Commercial)
    (132 km)

    Mexican Hat - (Monument Valley) - Kayenta

    Előreláthatólag a mai napon nagy élmény fog érni minket, ugyanis most fogunk elérkezni a Négysarok régió (Arizona, Utah, Colorado, New Mexico) határán fekvő, világhírű Monument Valley-hez! Előtte azonban még elhaladtunk a Navajo Nemzeti Park területén található Mexican Hat nevezetű, döbbenetes sziklaképződmény mellett is, amelyet sajnos csak 3 kilométer távolságból láttunk, de még így is érdekes volt. A szikla a fordított Sombrero alakú kőről kapta a nevét, ami a csúcson egyensúlyozva
    A repülőből kizuhant mexikói sapkája
    nyűgözi le a túristákat. A közelben található indián motívumokkal telepingált boltban bevásároltunk és azon már meg sem lepődtünk, hogy itt már szinte csak indiánokkal találkoztunk. A bolt mellett leparkoló furgonból kiszálló, szekrény méretű Csingacsguk személyében szembesültünk először a rézbőrűekkel, de erről majd később...

    Megérkeztünk a Vadnyugatra... Nehéz leírni azt az érzést, hogy milyen volt a westernfilmek helyszínén tekerni
    A jó, a rossz és a fotós
    és elsuhanni a "Valley of the Gods" tábla mellett, ahol ugyancsak napokat lehetett volna eltölteni. Szerencsére az utat úgy építették, hogy a legnépeszerűbb látványosságokat általában érintette, úgyhogy aki csak egyszer is végighalad ezen a Scenic Drive-on, az egyáltalán nem panaszkodhat! Itt láttunk először vadlovakat is. Az út melletti sivatagban szabadon kószáló foltos musztángok, pont úgy néztek mint ahogy azt az indiános filmekben láttuk! Lassan fel is bukkantak az említett filmekből és képekről ismert, jellegzetesen vörös, 150-300 méter magas táblahegyek és tanúhegyek
    Tapasztalt vén rókák
    . Ez utóbbi kifejezést azért kapták, mert a fennsík eredeti magasságát jelölik ki. Ezeken láthatóak az eredeti kőzetrétegek, amelyek a fennsík nagy részén lekoptak. A "Műemlék Völgy" elnevezést sem véletlenül kapták a több millió éves képződmények, hiszen tökéletes betekintést nyújtanak az őskor előtti időkbe, amikor még a dinók sem voltak sehol...

    .

    Mikor végre elérkeztünk a minden második amerikai útikönyv borítóján szereplő útszakaszhoz, amivel nem csak a westernfilmeket, de talán az egész új világot szimbolizálni lehetne, szó szerint leesett az állunk. A képeslapként
    Monumentális völgy
    elterülő táj és a levegőbe emelkedő nyílegyenes út testközelből megtapasztalt látványát valószínűleg soha nem fogjuk elfelejteni. Nagy élmény volt eljátszani a gondolattal, hogy mindnyájunk egyik kedvenc filmszereplője: Forrest Gump (Tom Hanks), itt állt meg először futás közben, miután elhatározta magát, hogy keresztülfut az Államokon! Hozzám hasonlóan neki is kinőtt a szakálla közben és hozzánk hasonlóan ő is elfáradt egy kicsit. Itt muszájból ellőttűnk egy pár reklámvideót is. Pusival a Caprine biciklit népszerűsítettük, Tomi pedig egy Maggi reklámot sütött el (igaz, hogy először fordítva tartotta a zacskót, de Forrest Gump után ez még belefért)... Forrest-el ellentétben mi tekertünk tovább
    Tekerj Forrest, tekerj!
    a csodás tájakon és miután megpihentünk a Visitors Centerben, folytattuk tovább a hatalmas kiterjedésű völgyben a pedálozást. A völgyből kivezető szakaszon visszanézve láthattuk a két leghíresebb sziklaformációt is, a két szembefordított egyujjas kesztyűhöz hasonló kiemelkedést, a West Mitten-t, és az East Mitten-t. Hihetetlen, de ezekről még egy árva fénykép sem készült, és ha nem szólok előre a srácoknak, hogy forduljanak hátra, akkor valószínűleg soha nem látták volna meg a sziklákat.

    A vörös kőzetek még a felettük suhanó felhőkre is visszatükrözték a vörös fényt! A Utah táblánál fotózás
    Pózolás Utah és Arizona határán
    , aztán átgurulás Arizona államba, ahol reméltük, hogy nem leszünk a mögöttünk tornyosuló, brutális fellegeknek az áldozatai. Gyakorlatilag versenyt futottunk a homokviharral, ami teljesen elfeketítette az eget és az orkánszerű szélvihar is áthatolhatatlan porfellegeket csavart körénk. Szinte csak pár méterrel mellettünk tombolták ki magukat az elemek és ha ez telibe talált volna minket, akkor lehetséges, hogy a Monument Valley a mi túránkat is megállította volna, csakúgy mint Forrest Gump-ot... De hálistennek nem kellett homokot vacsiznunk és a bringák láncai is megúszták a por általi halált. A mesebeli sziklák
    Homokvihar közeleg
    után elérkeztünk Kayenta-ba, az egyetlen településre a mai nap folyamán, de sajnos a könyvtár már bezárt és sikerült egy-két defektet is összeszednünk. A poros, kavicsos mellékutak errefelé tele vannak tüskékkel, amelyek tökéletesen bele is furkálódtak a gumijainkba. Nekem egy dupladefekt jött össze, Tominak pedig "csak" egy hátsó, de összesen 8-10 tüskét műtöttünk ki a kerekekből, a helyi autómosó szomszédságában. Ez egy kicsit elvette a kedvemet a mai naptól és talán ez volt számomra a túra eddigi mélypontja is. A helyi Burger King-ben betoltunk egy adag vacsit, aztán irány a táborhelykeresés. A hátsógumim közben megint leeresztett, ami miatt ismét szerelnünk kellett. Pusi előrement táborhelyet keresni, amíg én Tomi segítségével megoldottam az egyéni problémáimat. Utána viszont hiába kerestük a túravezetőt, aki még egy vizespalackot sem volt hajlandó az út mellé kihelyezni, hogy könnyebben megtaláljuk. Elképzelésünk sem volt, hogy megállt-e vagy még mindig előttünk halad valahol... Tomi annyira közveszélyes hangulatba került, hogy ebben az állapotban valószínűleg még King Kong-nak is nekiment volna, ezért jobbnak láttuk, ha lehúzódunk valahol az út mellett, egy szükségtáborhelyre. A hátsó kerekem pedig ismét elkezdett ereszteni, ami végképp megkoronázta a mai napot. Már sötétben álltam neki a szerelésnek, de nem fejeztem be, mert az orromig se láttam. Közben megérkezett Pusi is, aki már megfürdött és megvacsorázott valahol az út mellett, miközben jól elkerültük egymást. A mondandója amit a saját védelmére felhozott, nem volt valami meggyőző... ezért végül be is ismerte bűnösségét... Úgy gondoltam, hogy ebből az esetből mindannyiunknak tanulni kell, ezért én meg is fogadtam, hogy többet ilyen gagyi gumival nem indulok útnak és azt is, hogy nem kolbászolok be egy súlyos biciklivel a tüskéktől hemzsegő mellékutakra...

    .

    .

    .

    .

    11. nap
    Az utolsó előtti Mohikánok
    (The Last Before of the Mohicans)
    (141 km)

    Tonalea - Tuba City - Cameron

    Hajnalban keltem, hogy megjavítsam a defektet, aztán irány a végtelenül unalmas és egyhangú, arizonai sivatag. A gyilkos szelet is folyamatosan az arcunkba kaptuk és a forróság is egyre jobban igénybe vett minket. Ez utóbbihoz szép lassan alkalmazkodott a szervezetünk is, amelyről egy ilyen jellegű biciklitúrán derült ki igazán, hogy valójában elképesztő csodákra képes! A mostoha körülményekhez a sejtjeink természetes módon alkalmazkodtak és egy idő után már nem is éreztük, hogy melegünk van! Az otthoni kényelem és a túlzásba vitt higiénia nélkülözése miatt is egyre jobban megerősödött az immunrendszerünk, amelyet ez mellett az állandó friss levegőn töltött órák, a folyamatos mozgásban levés és a nap éltető sugarai is erősítettek.

    .

    Tonalea-nál megálltunk egy út melletti bevásárlóközpontban, ami a Navajo és Hopi indiánok rezervátuma területén
    Lakókocsik a sivatagban
    helyezkedett el. Ennek következtében itt szinte csak indiánokkal találkoztunk, a vásárlóktól kezdve a dolgozókig. Az indiánok meglepően szerényen és visszahúzódva viselkedtek velünk szemben. Nem voltak olyan érdeklődőek és nem is szólítottak le minket, úgy mint az amerikaiak, csak néha egy-két kíváncsi pillantással méregettek minket. Látszott rajtuk, hogy beletőrődtek a sorsukba és kénytelenek voltak elfogadni, hogy a fehér ember végérvényesen elfoglalta ezt az országot. Persze az őslakosok ezen leszármazottai már messze nem azok a típusok voltak, akiket láttunk annak idején a mozikban és a dokumentum filmeken, ugyanis a betelepült sápadt arcúak összes rossz szokását magukba szívták...

    Én ilyen kövér embereket még szerény kis hazánkban sem láttam! Az őslakos indiánokat az ember általában szikár, csupa izom, egészségtől kicsattanó harcosoknak képzeli el... ehhez képest ezek hájtól fröcsögő, eltorzult, lomha, másfél mázsás hústornyok voltak, akiknek még egy szúnyog lecsapása is homlokizzasztó megterhelés lett volna. A legszomorúbb viszont az volt, hogy még a gyerekek is kivétel nélkül olyan zsírosak és kockafejűek voltak, hogy felfordult tőlük a gyomrom. A sokkoló látvány egy olyan képzeletbeli természetfilmet jelenített meg a fejemben, ahol a kecses gazellák, zebrák és gepárdok, természetellenesen kövérek... Szerencsére nem skalpoltak meg minket és nem is egy csatabárddal a hátunkban távoztunk a boltból, de azon egy kicsit azért meglepődtem, hogy a WC-ben nem volt pissoár, amikor odaálltam a fal mellé pisilni... A váratlan élmények miatt itt el is döntöttem magamban, hogy ha hazaérek, sürgősen meg fogom nézni újra "Az utolsó Mohikánt", hogy többek között a Huron törzsbeli, Wes Studi és társai feledtessék velem a 21-ik század döbbenetes valóságát. Persze Madeleine Stowe miatt is meg fogom nézni újra, de ezt most inkább hagyjuk...

    Az érdekes nevű Tuba City
    Csőfalu
    -ben találtunk egy könyvtárat is, ahol úgy interneteztünk, hogy a szomszédos gépeknél csak kövér Navajo és Hopi indiánok ültek a monitorok előtt. A szitu olyan volt, mint amikor néhány magyar bicajos belép egy mexikói kocsmába. Miután eldadogtam az íróasztal mögötti széket teljesen beborító, löttyedt, 2 mázsás könyvtáros indiánnéninek, hogy csak a számítógépet akarom használni, úgy nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy felfaljon vagy inkább megerőszakoljon... Kb. annyira voltunk feltűnőek, mint 3 színes pötty egy fekete-fehér fotón... Mikor megszólaltunk magyarul, vágni lehetett a csendet... A lényeg, hogy élve megúsztuk és ezután már nem volt más dolgunk, mint hogy irány a Grand Canyon!

    A szokásos szembeszélben tekertünk el egészen a Cameron nevezetű kis településig, ami egy benzinkútból, egy ajándékbolttal egybeépített szállodából és pár út menti házacskából állt. A házak mögötti zsákutcában legurultunk a Little Colorado folyóhoz, azt remélve, hogy a ma esti fürdés probléma megoldódik a sivatagot átszelő folyóban. A magam részéről a folyót én inkább kakival keveredett sárfolyamnak neveztem volna el, de ez nem akadályozott meg minket abban, hogy megfürödjünk benne. Az utolsó pillanatban végül is én meggondoltam magam, miután végignéztem a fürdést éppen befejező társaimon, akik zombikat megszégyenítő és terepviszonyokhoz alkalmazkodott, sárral bekent afrikai benszülött harcosokat idéző jelmezben kászálódtak ki a folyóból. A vörösiszapos testpakolás mögül csak a szemük fehérje világított, minden érzelmet - és talán egy kis csalódást is - kifejező módon. A történetnek az lett a vége, hogy az idáig magunkkal hozott, értékes tiszta ivóvízzel le kellett mosniuk magukról a sarat... Közben én visszamentem az ajándékboltba, aminek a WC-jében pótoltam az elhasznált ivóvizet és lezavartam egy laza esti fürdést a kézmosónál. A néha-néha (homlokra felszökött szemöldökű) benyitogató túristák még itt is érdeklődtek felőlem, még annak ellenére is, hogy anyaszült meztelenül locsoltam magamra a vizet, a makulátlanul tiszta, márvány kézmosó felett. Egy alkalommal egy lány is benyitott véletlenül a férfi WC-be, de miután meglátta a csupasz fehér seggemet, szájra tapasztott kézzel, levegőt kapkodva, gyorsan be is csukta az ajtót... Lámpát persze elfelejtettem magammal hozni, így pokoli sötétségben kellett visszabotorkálnom a folyó partjára. "Éjszakai rohanásnak" azért nem nevezném a jelenetet, pedig ilyen címmel már forgattak itt egy vígjátékot is 1988-ban, Robert De Niro főszereplésével...

    .

    .

    .

    .

    12. nap
    A 17 millió éves folyóvölgy
    (17 Million Years Old River Valley)
    (104 km)

    Grand Canyon Village

    A tegnapi sárfürdő + "zacskó tisztítás a kézmosó felett" című műsornak köszönhetően, a mai napon frissen és kipihenten vágtunk neki a Grand Canyon-hoz vezető útszakasznak. Az elképesztő távolságok miatt most is rengeteget mentünk az arizonai sivatagban, újabb hágókat és emelkedőket hagyva magunk után. A Little Colorado által vájt kanyonoknál
    Folyóvölgyecske
    található pihenőnél reggeliztünk, ami után Pusi rosszul lett és a bicikliről, tekerés közben dobta ki a taccsot... Ekkor jutott eszembe az a gondolat, hogy ezt a kretént valószínűleg a biciklivéjel együtt fogják eltemetni, ha eljön az ideje. A Grand Canyon Nemzeti Park bejáratánál csak + 12 dollár ellenében engedtek be, még annak ellenére is, hogy az Arches-nál kiváltottuk az Annual Pass-t, ami elméletileg minden nemzeti parkba érvényes. Állítólag évente 5 millió turista keresi fel ezt a helyet, ami nem mellesleg a Világ Hét Természeti Csodájának az egyike! Az újabb dombok megmászása után végre beléphettünk az első kilátóhelyre is és olyan látvány tárult a szemünk elé, hogy ott helyben lepetéztünk a többi peterakó, bámészkodóval egyetemben! Bármennyire is hihetetlennek tűnt, de itt voltunk a híres, 446 kilométer hosszú, Grand Canyon
    Egér a Marson
    -nál, ahová ráadásul nagyrészt biciklivel jutottunk el...

    Az elénk táruló képet emberi ésszel be sem lehetett fogadni, a kanyon gigantikus méretei és távolságai nem a mi érzékszerveinkhez lettek viszonyítva. Végre saját szemünkkel is meggyőződhettünk arról, hogy a földünkön is léteznek olyan óriási folyóvölgyek, mint a Marson vagy más bolygókon. Az útunkba eső View Point
    17 millió éves erkély
    -ok mindegyikénél megálltunk és tátott szájjal készítettük a jobbnál jobb fényképeket
    A Világ Hét Csodájának egyike, kipipálva
    . Az út melletti cserjésben sziesztáztunk egy sárga, pumákra figyelmeztető tábla környékén. A körülöttünk található nagy mennyiségű tűzifának köszönhetően, főztünk egy kis ebédet is és a tűz valószínűleg távol tartotta a nagymacskákat is. A Grand Canyon Village-nél található múzeumoknál és bevásárló központonknál szinte a világ összes országából képviseltette magát valaki. Voltak itt kínaiak, japánok, franciák, németek, négerek, indiánok, ufók, de még magyarok is. Itt még kerékpárszervíz is volt, ahol ezúttal én vásároltam magamnak belsőgumit, mert a saját készletem igencsak megfogyatkozott. Úgy terveztük, hogy este belógunk a fizetős kempingbe ingyér, de előtte azért még megnéztük a naplementét
    Grand Canyon Sunset
    a kanyonban. A nem mindennapi látványhoz egy egész hadsereg kivonult a kilátó pontokra, ahol természetesen a saját magukat még kakilás közben is fényképező ferdeszeműek voltak többségben. A mozi után egyenként belógtunk a családi WC-be, ahol a már jól bevált, "magunkra öntögetjük a vizet" módszerrel, lezavartuk a jól megérdemelt fürcsit. A gondnok néni egy kicsit meglepetten nézett ránk, de mi már azon a ponton voltunk, hogy az ilyesmin egyáltalán nem lepődtünk meg. Azon viszont nem kicsit megdöbbentünk, hogy az itteni kempingben nem csupán az őzek, de még a szarvasok is annyira megszelidültek, hogy a félelem legkisebb jelenléte nélkül sétálgattak a sátrak és az emberek között. Amikor elérkezett a sötétség, feltűnés nélkül lopództunk be mi is a kempingbe és szerencsére nem futottunk össze egyetlen Ranger-el sem.

    .

    .

    13. nap
    "Lenn a Kanyonban"
    ("Down the Canyon")
    (Gyalogtúra)
    (+ 52 km)

    Grand Canyon Village

    .

    A kempingből hasonlóképpen lógtunk ki, mint ahogy tegnap este belógtunk, aztán megkerestük a könyvtárat Grand Canyon Village-ben. Sajnos túl korán érkeztünk, ezért az ingyenes buszjáratokkal utaztunk egyet a nemzeti park területén, de a buszok olyan csigalassúsággal közlekedtek, hogy ha gyalogosan indulunk el, jobban járunk. Az idő telik, a lemezjátszó pörög... 1973, a talpalávalót a ZZ Top nyomja a Tres Hombres lemezről... a dal címe: "Waitin' For the Bus"... Az idő így szép lassan el is telt és ekkor újra próbálkoztunk a könyvtárral, ami az érkezésünkor nyitott ki. Egy itt dolgozó erdélyi lánnyal is találkoztunk, akivel jó volt az anyanyelvünkön beszélgetni itt Amerikában. A netezés után ismét buszra szálltunk, de ahogy elértük a Bright Angel Trail kilátópontját, gyorsan le is szálltunk a tömött, vánszorgó járműről. Az ösvényen, a hatalmas kanyon északi oldalára is át lehet sétálni, ami eredetileg a terv része volt, de ehhez valakinek át kellett volna buszozni a másik oldalra a biciklikkel együtt. Végül ezt az ötletet megváltoztattuk és csak az ösvény déli oldalán tettünk egy kényelmes, de roppant látványos sétát. Itt is találkoztunk magyar cserkészekkel, amin már meg sem lepődtünk. Kora délután a település szupermarkete mellett szó szerint szétmarcangoltunk 2 darab grillcsirkét ebédre s miközben lecsúsztattuk a pipiket a torkunkon, szép lassan megérkeztek a fekete viharfelhők. Nekünk viszont menni kellett és elindultunk visszafelé azon az úton, ahonnan jöttünk. Kb. 100 kilométert kellett visszatekernünk a Grand Canyon-hoz bevezető úton, de szerencsére visszafelé több volt benne a lejtő. Az időjárás persze nem engedte, hogy jól érezzük magunkat, mert az esőfelhők több alkalommal is eláztattak minket ezen a szakaszon. Próbáltuk a jó oldalát nézni: Az esőcseppek legalább lemosták a csirkezsírt a szánkról. A kanyon viszont döbbenetes látványt nyújtott a ködös
    Canyon In the Fog
    , párás időben. Estefelé a főúttal szomszédos erdősávban kerestünk magunknak táborhelyet, ahol Pusiéknak még így szétázottan, csurom vizesen is volt kedvük teát főzni a pokoli sötétségben.

    .

    .

    .

    .

    14. nap
    A "Festett homok" színei
    ("Painted Desert" Colours)
    (160 km)

    Cameron

    A Colorado fennsík és a "Négy-Sarok" régió területén elhelyezkedő, páratlan látványvilágú Painted Desert területén, már 6 napja csatangoltunk és a mai nap első felében, szinte mást sem láttunk, csak az utat és a mellette található színes, száraz, homoksziklákat és kanyonokat. Megállíthatatlanul gyűrtük a kilométereket, miközben a fülemben a New York-i, Dream Theater zenekar lemezei tökéletes alapot biztosítottak a sivatag túléléséhez. Elsősorban az én javaslatomra fordultunk vissza Utah-ba, hogy színesítsük a vállalkozásunkat az ottani nemzeti parkok megkukkantásával, amit egész egyszerűen bűn lett volna kihagyni, még egy alapvetően "csak" amerikát átszelő biciklitúrán is! Persze a Utah-ban található Bryce Canyon-ig és a Zion Canyon-ig még vissza volt egy pár száz kilométer és úgy gondoltuk, hogy ha már arra vezet az út, akkor meglátogatjuk Page városát is, ami mellett talán az egész földgolyó legkülönlegesebb természeti képződménye található: Az Antelope Canyon...

    A Page felé haladó utat, nagy bánatunkra lezárták, de ez persze minket nem akadályozott meg abban, hogy mégis arra vegyük az irányt. A forgalmatlan út, úgytűnt, hogy sehová nem vezet, de végül elértünk az elágazóhoz, ami mellett egy templomot is felépítettek. A modern, makulátlanul fehér épület úgy illett a sivatag kellős közepébe, mint a mobiltelefon az indonéziai emberevők kezébe, de ennek ellenére mi megálltunk sziesztázni a templomkert árnyékos pihenőjénél. Két fiatal sekrestyésfiú is odajött hozzánk érdeklődni. A kímélő mosóporral tisztított, csillogó fehér ingükben és az élére vasalt fekete nadrágjaikban, úgy néztek ki, mint akik nem is a sivatagban élnek. Öltönyök helyett, mi csupán egy szál fürdőnadrágban fogadtuk őket a templom területén, de jó keresztény módjára, szerencsére nem zavartak el szeméremsértés miatt... sőt felajánlották, hogy a templomban található mosdóban, töltsük fel vízkészleteinket! A vizet elfogadtuk, de az ultramodern, űrhajók belsejét megszégyenítő WC helyett inkább a rácsos kerítés másik oldalán hagytuk ott a vízjelünket és így még azzal sem vádolhattak meg, hogy a templom területén elővettük a farkunkat.

    A Page felé vezető út, betontömbökkel és láncokkal volt lezárva, amelyeken kénytelenek voltunk átmászni és ráadásul még egy meredek
    Sprintelésre "felkészülve"
    hágón is fel kellett küzdenünk magunkat. Sokáig nem jutottunk, mert egy kihelyezett őr megállított minket, mondván, hogy az áthaladás mindenkinek tilos a leszakadt útszakasz miatt! Ennél jobban talán bele sem futhattunk volna a zsákutcába... Vízünk ugyan volt, de kajánk viszont egy morzsa se, és a következő településig is kb. 80 kilométert kellett volna visszatekernünk. Tomi legjobb angol tudása szerint ezt közölte is a rézbőrű, mexikóból bevándorolt fickóval, aki láthatóan zavarba is esett, mert hirtelen ő sem tudta mitévő legyen. Ha megszegi a törvényt, akkor az állásával játszik, viszont ha nem segít nekünk, akkor meg emberi méltóságán ejt sebet. Miután rádión a főnökétől azt a parancsot kapta, hogy semmi esetre se engedjen át minket, még jobban zavarba jött, de végül átélte a helyzetünket és megkockáztatott egy gyors akciót. Először autóval akart átvinni minket, de a bicajok nem fértek be hátra, így meg kellett elégednünk egy autós felvezetéssel. Azt viszont elvárta tőlünk, hogy adjunk bele mindent és a lehető legrövidebb idő alatt teljesítsük a veszélyes szakaszt, amíg ő kinyitogatja az úton elhelyezett rácsos kapukat... Mondanom sem kell, hogy milyen volt 140 kilométer után, a 10 százalékos emelkedőn, 10 percen keresztül sprintelni... elég az hozzá, hogy a domb tetején már nem csak a nyelvünk lógott, hanem még a hányinger is megkörnyékezett minket a hirtelen energiaveszteségtől.

    .

    A fickónak megköszöntük a jófejségét és a bátorságát, mert nagyon sok kellemetlenségtől és felesleges útszakasztól kímélt meg minket! Furcsa, hogy ebben az országban a szigorúságukról híres hivatalos szervek is mennyire jófejek! Page-t persze a mai napon már nem értük el, főleg úgy, hogy a város környékén elképesztő viharfellegek
    Tornado of Souls
    gyülekeztek. A fekete és a sötétkék minden elképzelhető színében pompáztak, ahogy az a Painted Desert-ben elvárható. Pusi nem kockáztatta meg, hogy belemenjünk a vihar kellős közepébe, ezért megálltunk és megvártuk, hogy tombolja ki magát, tőlünk biztos távolságban. Nem sokkal ezután meg is álltunk az út melletti mesés, vörös szikláknál, ahol találtunk magunknak alkalmas táborhelyet. A folyamatosan tomboló szélben, nem kevés kételyem volt a kölcsönkapott sátramat illetően és csak reménykedtem, hogy éjjel nem kapunk esőt, mert a sivatagos, poros talajon lezúdúló sár, valószínűleg velem együtt elvitte volna magával... A Colorado fennsík felett tomboló elemeket, és esőfelhőket megvilágító naplemente
    Crimson Sunset
    , álomszép látvánnyal ajándékozott meg minket ennek a szerencsés napnak az estéjén. A minden tekintetben vadregényesnek nevezhető fürdést pedig az egyik szikla tetején összegyűlt, 5 centi mély, friss esővízben pancsikolva oldottuk meg, (persze egymás hátmosása azért kimaradt) amelyhez olyan mesebeli panorámakép társult, hogy ilyet csak Frodó és Samu láthatott Mordor földjén, a Gyűrűk Ura forgatásakor... A látvány mellé már csak Cate Blanchett angyali jelensége hiányzott, mint ahogy először szembesültünk vele Galadriel szerepében...

    .

    .

    .

    .

    15. nap
    "Folytasd, te önfejű fiú"
    ("Carry On Wayward Son")
    (105 km)

    Page - Big Water - (Cottonwood Trail)

    Az éjjel nem sok kellett ahhoz, hogy elvigye a viharos szél a sátrainkat, de hála az égnek, hogy az özönvíz legalább elmaradt. Mielőtt begurultunk volna a számtalan filmforgatási helyszínnel büszkélkedő Page városába (felsorolni is lehetetlen), elhaladtunk a világ egyik leglátványosabb folyókanyarulata, a Horseshoe Bend mellett, ami csak 800 méter távolságra volt a főúttól. Hiába kiabáltam előre a srácoknak a letérőnél, hogy "ezt ne hagyjuk ki!", a szembeszél elfújta a szavaimat. A magam részéről rááldoztam volna a mai napból egy fél órát, főleg így, hogy egy köpésre haladtunk el mellette... Szerencsére Page környékén akadt még látnivaló bőven. Többek között itt található a híres Antelope Canyon, Amerika egyik legnépszerűbb és legtöbbet fényképezett, keskeny, vízvájta kanyonja. Az esővíz alkotta formák elképesztő látványt nyújtanak az idelátogató túristáknak. Úgy gondoltuk, hogy ezt nekünk is látni kell és részben ezért is jöttünk Page felé. A szupermarket parkolójában ismét egy magyar társaság szólított le minket, akik éppen az említett kanyonból tértek vissza. Miután eltátott szájjal hallgatták a vállalkozásunk részleteit, közölték, hogy az Antelope Canyon-ban tuti, hogy mi is az állkapcsainkat fogjuk keresgélni, ha kipengetjük a 60 dolláros belépőt! A közös fényképezkedés után kiderült, hogy dombóváriak, amin mindketten meglepődtünk. (Dombóvár, Bonyhádtól 40 km-re található, mindkettő Tolna megyében) Végül úgy döntöttünk, hogy a turistaáradattól és a húzós belépőtől megijedve, mégis inkább kihagyjuk a föld egyik leggyönyörűbb és legérdekesebb kanyon-ját is (Azóta sem értem, hogy ebbe miért egyeztem bele?), és helyette elmentünk internetet keresgélni a városban található könyvtár közelében.

    Az épület még zárva volt, de a wi-fi jelét érzékelte a telefonunk, ezért tudtunk életjelet is adni, amihez nekem elég volt 1 perc, de Tomiék fél órán keresztül nyomultak a telefonon. Ezt az időt talán jobb lett volna a Horseshoe Bend-nél tölteni, de akkor még úgy volt, hogy megyünk az Antelop-ba. Érdekesen alakult a mai nap, de ez így is lett betervezve. (Ezen a szakaszon, ha kellett akkor rögtönöztünk és improvizáltunk...) A Led Zeppelin gitárosáról elnevezett Page után áthaladtunk az igencsak látványos Glen Canyon gát
    Még mindig változatlanul vörös minden...
    -on, ami a Utah és Arizona határán található, nagy kiterjedésű, Powell Lake-et duzzasztotta fel. Ezután a jellegzetesen vörös és homokszínű sziklák mellett haladtunk folyamatosan, amelyeknek lenyűgöző alakzatai
    Vörös után homokszín
    miatt én mindig egy kicsit lemaradtam a többiektől. Ekkor már 200 kilométer előnnyel rendelkeztünk, gondoltam megtehetem... úgyis kihagytunk eddig minden betervezett látnivalót...

    Big Water-nél sziesztáztunk a Visitors Centerben 2 órán keresztül, és ez egy kicsit feltöltötte a forró sivatagban megcsappant energiaszintünket. Az időközben elszakadt túratáskám megvarrása és a pihenő után nagy dillemma elé kerültünk, ugyanis az eredeti terv szerint, az elkövetkezendő napokban a Bryce Canyon meglátogatása volt a cél. Ehhez viszont le kellett térnünk a főútról egy 64 kilométeres földes szakaszra, amit Cottonwood Trail-nek neveztek el. Sok mindennel számolnunk kellett ezen a vidéken: Bírják-e a biciklik ezen a terepen? Megússzuk-e eső és sártenger nélkül? Marad-e ivóvizünk? De legfőképpen a felelősség a többiek iránt nem hagyott nyugodni, hiszen a szakasz beiktatása eredetileg az én agyszüleményem volt. Úgy éreztem, hogy mielőtt bevállaljuk, meg kéne kérdeznem a társaimat, hogy vállalják-e a kockázatot, mert amúgy én nem ragaszkodtam ahhoz, hogy mindenáron behajtsunk erre a barátságtalan vidékre... Pusi szerint viszont ebben a csapatban mindenki tud saját döntést hozni, ezért egy kicsit nyugodtabb lelkiismerettel, mindnyájan egyöntetűen bevállaltuk és megkockáztattuk az "átkelést", a vidék minden veszélye ellenére is...

    .

    Elérkeztünk tehát arra a pontra is ahol a címben szereplő, világmegváltó státuszú Kansas dal is elérte aktualitását és ezt még Jim Morrison szavaival is alátámaszthatjuk: "Break On Through to the Other Side" ... azaz: "Gyerünk, verekedjük át magunkat a túloldalra!" Mivel késő délután indultunk neki, arról szó sem volt, hogy a mai nap legyűrjük a 64 kilométert, de a felét legalább megpróbáltuk átvészelni. Az előzetes félelmeink ellenére, végül nem bántuk meg, hogy belekóstoltunk az igazi vadonba, ugyanis eszméletlen hangulatú vidéken haladt keresztül a földesút
    Homokszín után karamell
    ! A bicajok is kibírták a kiképzést, pedig az út a legtöbb helyen katasztrofális volt a korábbi vízfolyások által keletkezett hullámok miatt. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha elkap minket egy zuhi? Ezzel is számolni kellett, ugyanis az esőfelhők egyfolytában követtek minket, illetve tőlünk 2-300 méterre öntözték a területet. Eleinte egy folyócska útját követtük, amiben azt hittük, hogy meg is fogunk fürdeni, de ahogy haladtunk egyre beljebb, nemcsak a folyó szűnt meg, hanem minden elképzelhető életforma is. A kiszáradt, elsivatagosodott és kihalt vidéken
    Kihalt minden, csak a zene szól...
    , se egy növény, se egy madár, de még a rovarok sem mutattak semmilyen életjelet. A túlélő expedíciót végül 3 óra tekerés után, estefelé leállítottuk és a kiszáradt folyómeder mellett állítottuk fel a sátrainkat. Száraz tűzifából nem volt hiány, ezért gyorsan el is készült az instant rizsből főzött vacsi. A vízkészletünkből még maradt annyi, hogy a holnapi nap első felére elég legyen, de a későbbiekben ezt sürgősen pótolni kellett. Szinte vágni lehetett volna a csendet és két kézzel megérinteni a nyugalmat ezen a teljesen kipusztult, madárdaltól és tücsökciripeléstől is mentes vidéken... A mesebeli sziklák között eltöltött estét pedig, minden bizonnyal a túránk egyik legkülönösebb élményeként könyvelhetjük el...

    .

    .

    .

    .

    16. nap
    "Folyamatos vakáció"
    ("Permanent Vacation")
    (65 km)
    (+ Gyalogtúra)

    (Cottonwood Trail) - Cannonville - Tropic - Bryce Canyon City - (Bryce Canyon)

    Bár Boston az Államok keleti részén található, "Amerika legnagyobb Rock N Roll Zenekarának", a Massachusetts-i Aerosmith-nek a hitvallása, lassan nálunk is érvénybe lépett. A címben szereplő 1987-es album elnevezése tökéletesen kifejezte a jelenlegi érzéseinket... A Cottonwood Trail-nek úgytűnt, hogy soha nem lesz vége, de legnagyobb döbbenetünkre a tájkép
    Karamell után rózsaszín
    még az eddigieket is jócskán felülmúlta! Ennek köszönhetően a színkavalkád
    Rózsaszín után fehér
    minden elképzelhető színében tündöklő, csipkés sziklák között kanyargó poros ösvényen, meg is feledkeztünk a szenvedős útviszonyokról. A vízünk viszont teljesen kifogyott, mire kiértünk a Kodachrome Basin State Park elágazójáig
    Fotótémák sűrűjében
    , ahol végre visszazökkenhettünk a jó minőségű, amerikai betonútra. A park színes szikláit nem véletlenül nevezték el eredetileg a híres Kodak filmekről, amely forradalmasította a fotózást és a filmezést a század elején. Mellesleg ez az egyetlen nemzeti park a világon, ami egy színesfilmről kapta a nevét.

    Innen már csak 35 kilométerre volt a Bryce Canyon, előtte viszont sűrgősen vizet kellett vételeznünk! Cannonville-ben sikerült feltölteni a kulacsainkat és az üvegeinket az áhított folyadékkel, de sajnos annyira forró volt, hogy csak egy-két kortyot sikerült legyűrni belőle. A pár házból álló település után ismét belógtunk egy farmra, aminek az udvarán észrevettünk egy öntözőcsövet és a tökéletesen lenyírt pázsitot figyelmen kívül hagyva, kiszáradt torokkal rohamoztuk meg a sivatag legértékesebb kincsét rejtő kerticsapot. A hideg víz szabályosan pofánvágott minket és még mielőtt kijózanódtunk volna, megjelent a ház lakója is, aki a jó magyar, vasvillás, üvöltözős, "takarodjatok innen" stílusú "vendégszeretet" helyett, vigyorogva és üdvözölve fogadott minket a farmján. Ő is azt tanácsolta, hogy vigyünk magunkkal minél több vizet, aztán gyorsan tovább is álltunk még mielőtt beinvitált volna minket ebédre!

    .

    Időközben az ég is befelhősödött és a Bryce Canyon-hoz felvezető hágón egy pillanatra se álltunk meg pihizni, pedig a látvány elsőre több volt mint döbbenetes. A kanyon előtti hágón Tomival végképp eldöntöttük, hogy magasról tojunk Pusi "önmegvalósítására" és felőlünk akár mehet előre küzdeni a hágóval, de minket pillanatnyilag jobban érdekelt a táj lebilincselő hangulata mint, hogy ismét leteszteljük fizikai tűrőképességeinket... Ígyhát ráhagytuk totál megkettyent társunkra a "csúcshódítást" és beálltunk egy kényelmes tempóra. Én egy kicsit úgy vagyok vele, hogy ha sportolni akarok és a fizikai határaimra vagyok kíváncsi, akkor általában elmegyek futni, amit akár otthon is megtehetek, bármikor... Bryce Canyon City-ben és a nemzeti parkban ismét buszra ültünk és felkerestük a kilátópontokat. A narancssárga színekben tündöklő kanyon
    Fehér után narancssárga
    , minden képzeletünket felülmúlta látványban! Egészen elképesztő formák és alakzatok fogadtak minket a leginkább egy fejtetőre állított cseppkőbarlangra emlékeztető vidéken
    Cseppkőbarlang fejenállva
    . A felhők mögül néha-néha előbukkanó nap fénye felturbózta a fotók minőségét is és miközben sorban készítettük a jobbnál jobb képeket, nem egyszer gondoltunk rá, hogy ezt bizony halálos bűn lett volna kihagyni a programból. A meglepetések sorozata akkor ért el csak igazán minket, amikor lesétáltunk a kanyonba, egy fél óra alatt bejárható gyalogösvényen
    Wonderland
    . Itt aztán volt minden, mint annak a bizonyos Alice-nek a Csodaországában. Nem győztük kapkodni a fejünket és szedegetni az egyfojtában porbahulló állkapcsainkat, a mesebeli természeti képződmények között. A komplett, emberi alakzatokat formázó kőszobroktól
    Ettől még Erzsébet királynő is megkövült
    kezdve a vadregényes, szédítő sétautakig
    Az egyenes út halálos
    , volt itt minden. Külön fejezetet és fotóalbumot lehetne létrehozni az itteni "termésből". Nem hittem volna, hogy valaha eljutok egyszer ide és ráadásul biciklivel...

    .

    A kempingbe, jó magyar szokás szerint ismét belógtunk, majd miután a parkban illegálisan összegyűjtött tűzifa elégetésével, elkészítettük a vacsit és a tiltás ellenére még el is mosogattuk a koszos tányérjainkat (had jöjjenek csak a vérengző macik), a golfkocsival közlekedő parkőr, egyből ki is szúrt minket... Nyáltól fröcsögve és ordítozva kérdezte tőlünk teljesen jogosan, hogy mégis mi a francot képzelünk mi??? Minden elképzelhető szabályt megszegtünk! Se érvényes tartózkodási engedélyünk, se saját gyújtós és még a medvéket is idevonzzuk... szép kis társaság! Tomi teljesen feleslegesen próbált bármilyen mesét is beadni a vérben forgó szemű hivatalos szervnek... hatalmas szerencsénk volt, hogy nem kattant a kezünkön a bilincs. Ezek után persze voltunk még olyan bátrak és őrültek, hogy sötétedéskor újra bepróbálkoztunk a kempingbe, ugyanis máshol itt nem lehetett táborozni. Ezúttal elkerültük a Rangert és találtunk egy üres helyet, ami mellett még egy kézmosó csap is volt. Ez utóbbi tökéletesen betöltötte a sátrak közötti, nyílvános fürdőszoba szerepét, és reméltem, hogy a fehéren világító, pucér segg látványa nem okozott meglepetést az éjjeli lepkék számára...

    .

    .

    17. nap
    Óriások földjén
    (Land of the Giants)
    (139 km)

    (Red Canyon) - Hatch - Glendale - (Zion National Park)

    .

    Csípős hidegben gurultunk ki reggel a kempingből a szunyókáló túristák mellett és megkukkantottuk a kanyon szikláit a reggeli fényviszonyokban is. A kajából teljesen kifogytunk és ezért kénytelenek voltunk az itteni csillagászati árakon kenyeret vásárolni magunknak. Tökéletesen sima
    Kifutópálya kerékpárosoknak és autósoknak
    kerékpárúton haladtunk tovább a következő nemzeti park felé, de egy idő után mégis inkább visszatértünk a főútra. A reggelit az időközben vörösre színeződött sziklák mellett lapátoltuk magunkba, ami nem mellesleg szintén egy kedvelt túristaparadicsom volt. A Red Canyon
    Narancssárga után ismét vörös
    félelmetesen gyönyörű, 60 millió éves, látványos sötétvörös sziklatornyai a Dixie National Forest területéhez tartoznak és látogatásuk teljesen ingyenes. Mi csupán evés közben és útközben vetettünk néhány pillantást a vonzó és vadregényes vidékre, ahol állítólag Butch Cassidy is született... Vörösen vérző szívvel hagytuk
    Piros biciklis a vörös szikláknál
    el a területet, hogy felvegyük a versenyt a szembeszéllel és az előttünk álló dombokkal.

    Glendale településnél álltunk meg sziesztázni egy pihenőnél, ahol még WC és wifi is volt! Ez utóbbi fogalmunk se volt, hogy honnan vált elérhetővé, de a lényeg, hogy volt... Amíg Tomiék pihiztek és telefonoztak, addig tettem egy kis felfedezést a városkában a helyi autóroncs telepen, ahol még 50 éves veterán benzinfalókat is le lehetett csekkolni. Nem mintha oda és vissza lennék az autókért, csupán a tagadhatatlan amerikai feeling miatt, amelyet ezek a tipikus '70-es évekbeli cirkálók és autótemetők
    Múlt századi benzinfalók
    árasztanak... Mire visszaértem a fiúkhoz, a szomszéd ház kerjében egy 8 év körüli, katonaruhába öltöztetett kissrác, mindenkit legyilkolt az ő képzeletbeli háborújában. Nem kegyelmezett se fűnek, se fának... Parancsokat osztogatva, üvöltött torkaszakadtából a nem létező alakulatnak és kifordult szemekkel ontotta a belét az ellenségnek a műanyag gépfegyverével... A háttérben zajló akciófilm alatt, persze ismét "tökéletesen" kipihentük magunkat, de arra azért jó volt, hogy egy kicsit megszusszanjunk az előttünk álló szakasz előtt. A kissrác a "Desert Storm" hadműveletet még akkor sem fejezte be miután elhagytuk a pihenőt és nekivágtunk a végtelen egyeneseknek és domboknak. Az út mellett egy igazi amerikai bölénycsordát is láttunk, csak azt nem értettük, hogy az egy szem tehén mi a fenét keresett közöttük? A fekete-fehér foltos jószág annyira illett a sötétbőrű bölények
    Indiánkaja
    közé, mint Krisztus a mekkai zarándokkőhöz.

    Mikor végre elérkeztünk a Zion Nemzeti Park bejáratához, a kapuőr szó nélkül továbbengedett minket, de figyelmeztetett, hogy a területen található alagúton bicajjal nem haladhatunk át és kérjünk meg valakit, hogy vigyen át a terepjárójával. Már az első pillanatok is lenyűgöztek minket, a vörös kőzetből kiépített úton, ugyanis az itt található monumentális sziklák egy teljesen más arculatát
    Mi a franc az ott előttünk?
    mutatták meg Amerikának. Az eddig is sokszínű és változatos táj már a múlté és úgy éreztük magunkat mintha átrepültünk volna egy újabb ismeretlen bolygóra... Szinte felfoghatatlan, hogy hogyan volt képes a természet ilyen alakzatokat
    Tomi helyet foglalt a lelátón
    kialakítani az évmilliók során és döbbenettel vettük tudomásul, hogy ilyen valóban létezik. Közben elérkeztünk a kérdéses alagúthoz is, ahol az őr szó nélkül megállított minket, majd a következő autót is, ami - minő meglepetés - éppen egy terepjáró volt. Legnagyobb döbbenetünkre a Ranger nem szívességet kért az autó utasaitól, hanem parancsba adta nekik, hogy itt bizony feladat van...: bicajosokat kell átszállítani az alagúton... ha tetszik, ha nem! Az illető és a felesége minden további nélkül a segítségünkre sietett és a fickó a Ranger-el együtt pakolta fel (!) a bringákat az autó csomagterébe, Pusiékkal együtt. Én már csak a vezetőfülkébe fértem be, de jobb is volt így, mert Tomiéknak nem sok kellett, hogy összeszarják magukat a platón. A rögzítés nélkül szállított bicajok egy fékezésnél akár ki is repülhettek volna a sötét alagútba. Az amerikai házaspáron látszott, hogy szinte megtiszteltetésnek vették, hogy ők voltak a kiválasztottak erre a feladatra és persze ezután a közös fotózás sem maradhatott el. Na, ezek után próbálja meg valaki becsmérelni előttem Amerikát!

    .

    A legtöbb amerikai kanyonnal szemben, a Zionnak nem a pereme, hanem az alja a legkönnyebben megközelíthető, ezért az alagút után megkezdődött a gurulás a Virgin-folyó által kifaragott, 24 kilométeres, festői
    Land of the Giants
    szépségű völgybe, ami olyan volt mintha az óriások földjén jártunk volna. Tényleg döbbenet, hogy ilyen van... Közben elérkezett a táborhely keresés ideje is és mivel ekkora sziklafalak között képtelenség volt rendes helyet találni, ismét be kellett lógnunk a kempingbe. Ezúttal újabb magyar hackelés került elő InformatikusTom kelléktárából: Hamis hitelkártya adatot adott meg a jópofi őrnek, aki mit sem sejtett az átverésről és örömmel nyugtázta érkezésünket... sőt még egy szabad helyet is megmutatott nekünk. Ezek után már csak a vacsi és a fürdés volt hátra. Ez utóbbit egy strandolásra kialakított patak partján zavartuk le és mondanom sem kell, hogy ennél vadregényesebb fürdőhelyet elképzelni is alig lehetett volna. A kellemes hőmérsékletű vízben megintcsak fél órán keresztül áztattam magam az égbe nyúló, brutális sziklák között... A táborhelyünk közelében ólálkodó őzek annyira szelídek voltak, hogy akár meg is érinthettük volna őket és a tűzifára sem volt gondunk, ugyanis a szomszédunk önzetlenül átnyújtotta nekünk a saját gyújtósát, amit korábban valószínűleg a Visitor Center-ben vásárolt. A mai estét talán még Tomi kölcsönsátra sem tudta besötétíteni, pedig szegény össze-vissza dülöngélt a viharos és forró szélben...

    .

    .

    .

    .

    18. nap
    Nem vénnek való vidék
    (No Country For Old Man)
    (103 km)

    (Zion National Park) - Springdale - Rockville - Laverkin - Hurricane - Washington - St. George

    Másnap reggel futnunk kellett az ingyenes buszjáratra, ahová éppen csak felfértünk. A tömegnyomor miatt sajnos semmit sem láttunk a nemzeti park bődületes szikláiból, de néha azért sikerült kikukkantani a busz ablakán, a mindent eltakaró embertömeg ellenére is. A busz a Riverside Trail-ig szállított minket, ahonnan megkezdődött a gyalogos séta a fejünk fölé nyúló kősziklák között. Egy idő után a szurdok
    Pancsi
    összeszűkűlt és csak a folyóban lehetett tovább közlekedni. Pusiéknak kéznél (lábnál) volt a papucsuk, ezért ők továbbsétáltak, én meg addig vigyáztam rájuk. Az utánunk megjelenő túristák már előreláthatólag ide készültek, ugyanis mindegyiken kivétel nélkül, vízi túrázásra alkalmas, vízálló bakancs volt. A vissza induló buszra ezúttal elsőnek szálltunk fel és meglepetésünkre el is indult hármunkkal vissza a kempingbe. A visszaúton végre szemügyre vehettük azt, amiről idefelé lemaradtunk és nyugodtan kijelenthetem, hogy ekkora sziklákat talán még sehol nem láttam. Ráadásul az egyik buszmegálló táblájára pedig az egyik dalom címét is ráírták... Tomi az egész visszaúton vicceket olvasott fel a telefonjáról... (?) Itt... a világ egyik legszebb táján, ahol mindenki más az állkapcsát keresgéli a lenyűgöző és befogadhatatlan látványtól. A fene se érti ezeket a kattant túrabicajosokat...

    A következő két falucska, Springdale és Rockville, még az Amerika harmadik legszebb települése díját is elnyerte valamikor, de legnagyobb bánatomra itt olyan irdatlan sebességgel átkerekeztünk, hogy a hely varázslatos hangulatából csak egy pillanatot érzékeltünk... Érdektelenségnek azért nem nevezném társaim viselkedését, csupán a bicajos előéletük miatt már olyan sok gyönyörű tájon kerekeztek, hogy egy idő után telitődtek a szebbnél szebb látványokkal és valahol érthető, hogy mindig többre és többre vágynak. Ez is olyan lehet, mint a zene és a drog... Ettől függetlenül a szó szoros értelmében vett, valóban mesebeli hegyvidék völgyében elterülő városkák házai, annyira tipikusan amerikaiak voltak, hogy ilyet talán még filmeken sem láttam. Pedig még a "Smaragd románca" egyes jeleneteit is itt vették fel. Rockville már csak a nevével is a kedvencem lett és a zöldövezetekben épült, gyönyörű, tiszta, verandás faházai, valóban Amerika legszebbjei közé tartozhattak! Kár, hogy még egy árva fényképet sem tudtam készíteni róluk a kegyetlen tempó miatt, bár a falu végén található autentikus temetőkapunál és táblánál
    Rockfalu
    muszáj volt megállnom. A Virgin (Szűz) nevű falucska közelében az út melletti giccses, fabódék is érdekesek voltak, amiről viszont több fénykép is készült, de azért ez Rockville lakóházainak a nyomába nem ért... A fene se érti ezeket a kattant túrabicajosokat...

    .

    A hőmérő errefelé már 35-37 fokot mutatott, amihez a szervezetünk egész jól hozzászokott. A táj sem változott, továbbra is a Holdon, illetve a Marson éreztük magunkat, mégha akadt is itt a pusztaságban egy-két civilizált városka. Hurrican például a nevével ellentétben egészen rendben volt... St. George elővárosában, Washingtonban sziesztáztunk, ahol a könyvtárban első alkalommal nem volt teljesen ingyenes a netezés. 1 óra 1 dollárba került, de volt egy múlt századi, lajhár becenevű számítógép is, amit 15 percig ingyér lehetett használni. Nekem ez tökéletesen megfelelt, hogy hazaküldjek egy életjelet. A szintén kedvelt filmes helyszínen, St. George-ban betoltunk egy-két szenyót a Burger King-ben, de ezt még megtoldottuk egy kis ingyen sültkrumplival is. Ez utóbbi akciónak Pusi volt az értelmi szerzője, aki a szomszéd asztalon hagyott, félig megevett krumplit egyszerűen áthozta a mi asztalunkhoz. Két perc múlva aztán két kisgyerek sétált vissza valahonnan az eddig üres asztalhoz és nekiállt (volna) a friss, ropogós szalmakrumpli falatozásának, de csak ültek ott szótlanul szerencsétlenek és ártatlanul pislogtak egymásra. Olyan aranyosak voltak... mi meg elloptuk az uzsonnájukat... Visszafojtott röhögések kíséretében tudtunk csak távozni az étteremből és reméltük, hogy később a gyerekekhez csatlakozó szülők, nem vettek észre semmit az egészből és, hogy meg sem fordult a fejükben olyasmi, hogy a szomszéd asztal vendégei csak úgy ellopják a sültkrumplijukat. Amerikában ugyanis ez nem szokás...

    A tipikus magyar viselkedés után ismét átgurultunk Arizona
    Welcome to Arizona again
    államba, hogy ezúttal a Las Vegas felé haladó autópályán folytassuk utunkat. Szerencsére a Virgin River Canyon közelében találtunk egy ingyenes minikempinget, ahol szinte csak mi egyedül voltunk és ezért ki is használtuk minden előnyét. A mosdóban a jól bevált "kulacsból magunkra öntögetjük a vizet" módszerrel mosakodtunk, de választhattuk volna a Virgin River-t is fürdőszobának, bár ehhez egy kicsit sokat kellett volna sétálni a kaktuszok között. A kaktuszokból és a tüskékből már így is épp elegünk volt. Tomi ezúttal is összeszedett egy defektet a még "holtukban" is védekező növények miatt... Este pedig többször is átfutott az agyunkon, hogy ennyire hülyék most már tényleg nem lehetünk, hogy ellopjuk a gyerekektől a kaját?? Aztán a valóság ismét tükröt állított elénk és megtapasztalhattuk, hogy, de... lehetünk ilyen hülyék... Hát a fene se érti ezeket a kattant túrabicajosokat.

    .

    .

    .

    .

    19. nap
    Mint a Hurrikán
    (Forces of Nature)
    (136 km)

    Mesquite - Moapa Valley

    Legnagyobb örömünkre, az útjelző táblán már Las Vegas-t és Salt Lake City-t is kiírták és ismét hihetetlen kanyonok között
    A célpont Las Vegas
    gurultunk tovább dél-nyugat felé. Sajnos a forgalom itt nagyon sűrű volt és néha egy-egy szűkebb szakasznál, veszélyesen húztak el mellettünk a kamionok. Mesquite városkában neteztünk wifivel, majd ezután irány a forró sivatag, ahol ráálltunk a Vegas felé vezető autópályára és kb. 35 kilométert mentünk viharos szembeszélben és dög melegben... Három hét után néha már sok volt a srácokból, (ahogy nekik is belőlem) ezért többek között, szívesebben hallgattam például a kanadai progresszív rockzenekar, a Rush: A Farewell To Kings című lemezét és Geddy Lee basszusfutamait az mp3 lejátszómon. Ilyenkor általában be is jelentettem, hogy egy darabig antiszoci viselkedésre kell számítani tőlem, de hosszútávon ez nem volt jó hatással társaimra. Szerintem nem volt ezzel semmi baj. Zenész vagyok, a zenehallgatás nekem szinte mindennapos szükséglet. Két három hét együttlét, két ilyen jól összeszokott kretén mellett pedig tényleg gyakran elviselhetetlen tudott lenni. Sokszor Pusiék is megadták az okot arra, hogy ne kérjek belőlük többet, és inkább elvonuljak zenét hallgatni. Nem gondolom, hogy ezért engem hibáztatni kellene, legalább is én nem csináltam belőle drámát...

    Sziesztánál megint összeszedtem egy defektet, ami a javítás után újból leeresztett. A szél ezek után is kíméletlenül bombázott minket és végül iszonyatos szenvedések árán, megérkeztünk Nevadába és Las Vegas vonzáskörzetébe. Az ellenszélben való haladásról is ellenkező véleményen vagyunk Pusival, amit talán a következő sztori szemléltet a legjobban: Azt tudni kell rólam, hogy én a brutális ellenszélben visszaveszek a tempóból és azt sem bánom, hogy ha csak 8-10 km/órával haladok. Pusiék ezzel szemben ugyanúgy mennek, mint normális körülmények között. Legalábbis próbálnak úgy menni és nekem úgy tűnt, hogy a másik embertől is mintha elvárnák, hogy ugyanolyan intenzíven "lapátoljon". Én viszont csupán egynéhány év tapasztalatából már leszűrtem, hogy a nálunk sokkal erősebb elemekkel (mint pl, az ellenszél), nem érdemes a végletekig küzdeni, mert úgysem mi kerülünk ki belőle győztesen. Nyílván tiszteletreméltó és önbizalomnövelő ha ilyen helyzetekben is kihozzuk magunkból a maximumot, de egy csapatban és egy ilyen hosszú túrán nem biztos, hogy hosszútávon is működik ez a hozzáállás. Én elvárások helyett inkább szabad kezet adnék ilyenkor a társaimnak, hogy a legkritikusabb helyzetekben mindenki csak önmagára számíthasson és úgy küzdje le az akadályt, ahogy ő helyesnek tartja... Aztán ha nem jön össze, még mindig van másik variáció. Szerintem így is segíthetünk egymásnak.

    .

    Ha a lassú tempó miatt nem érek oda időben egy kijelölt célhoz, akkor lecsípek egy kicsit a 3 órás sziesztából, hiszen így nem fáradok el annyira a biciklin sem, hogy olyan sokat kelljen pihenni. Bár a "Lassan járj, tovább érsz" közmondással sem érthet egyet mindenki... Vegas előtt tehát 100 kilométer dombos és viharos ellenszeles szakasszal
    Küzdelem a széllel
    a hátunk mögött, előre lettem küldve "szélfogónak", mivel állítólag nem sűrűn vettem részt egymás segítésében (Pusiék itt naívan azt hitték, hogy segítenek nekem azzal, hogy előttem loholnak az ellenszélben, csak sajnos én pont az ellenkezőjét éreztem. Én már annak is örültem, hogy egyáltalán tudtam tartani a tempót a terepváltó nélküli és a testsúlyomhoz viszonyított legnehezebb biciklivel). 2-3 órás, folyamatos, alattomosan emelkedő, ellenszeles szakasz után persze éppenhogy csak nem köptem ki a beleimet. A kijelentésem pedig, miszerint a hátul tekerő játékos is ugyanannyit kap a szélből, mint az első, nyílván egyből kicsapta a biztosítékot kerékpáros körökben és ezek után már fel is lehetett adni nekem a tökéletesen időzített kérdést: -Na milyen volt ellenszélben elöl tekerni? ... -Hát ugyanolyan, mint mögöttetek hátul rohanni... Persze ezzel nem győztem meg senkit, de nyílván mindkét érv mögött volt azért egy pici igazság... Azt azért nem állíthatjuk, hogy nem próbálkoztam társaim ilyenfajta megsegítésével, mert sokszor beálltam én is a sor elejére önként, csak éppen Tomiék az én "kényelmes" tempómhoz nem tudtak alkalmazkodni, és általában egy idő után mindig visszaelőztek. Sajnos ebben nem tudtuk segíteni egymást...

    Szerintem mindhármunknak van egyfajta meggyőződése a kerékpártúrázással kapcsolatban. Ha viszont látni, hallani és figyelni szeretnénk egymásra, le kellene dobni minden hitrendszert. Saját rendszerének ketrecébe zárva az ember elérhetetlen és más is elérhetetlen számára. El kellene dobni a rögzültséget és az igaznak hitt meggyőződéseket. Az a baj ezzel, hogy ha van egy határozott meggyőződésed, valójában nem tudsz semmit, csak van egy elméleted. Ez általában megzavarja a másik rendszerét és párbeszéd helyett vitákat szül. A meggyőződések elpusztítják a barátságot és a közösséget. Okoskodásban, vitában, papolásban, egymás görcsös meggyőzésében pedig nálunk sem volt hiány... (Pusi szerint ellenszélben az előttünk haladó szélárnyéka a megoldás, szerintem pedig a lassabb, kímélő haladás - a két "meggyőződés" ellentétesnek tűnik, de valójában mindkettő áthidalja a problémát és ami a lényeg, mindkettővel segíthetünk egymásnak).

    Egy benzikút mosdójában fürödtünk immár Nevada államban, majd nem sokkal a sötétedés előtt, kénytelenek voltunk megállni a pálya melletti sivatagban. A sátrakat nem volt egyszerű leszúrkálni a poros talajba, de valami csoda folytán a viharos szél egy kicsit visszavett erejéből, így végül nem repültünk vissza harmadszor is Arizonába... A természet erejéből a mai napon tehát kaptunk egy kis ízelítőt, és többek között ezért is választottam Sandra Bullock 1999-es filmjét a fejezet címének... bár a jelző inkább talán a film főhősnőjére vonatkozott...

    .

    .

    .

    .

    20. nap
    "Summer Night City"
    ("Summer Night City")
    (66 km)

    Las Vegas

    A mágikus három szó és dal: "Summer Night City", svéd elméből pattant ki és ugyancsak svéd lányok énekelték lemezre, valamikor a 70-es évek végén, de a brilliáns hangulatú nóta még most, 2013 Amerikájában is aktuális hallgatnivaló. A mai Las Vegas-i estét pedig semmi más nem jellemezhette volna tökéletesebben...

    A "Kiképzést" tehát megkaptuk a tegnapi napon (igaz nem Denzel Washington-tól, de jobb is így...), és reménykedtünk, hogy a mai napon ki fogjuk tudni pihenni a fáradalmainkat. 5.30-kor keltünk, de már ekkor is dög meleg volt és az autópályán
    Oázis a sivatagban
    is besűrűsödött a forgalom. A reggeli órákban pedig beérkeztünk Las Vegas külvárosába, ahol szinte csak fekete bőrű emberkéket láttunk, de ahogy letértünk a főutcákról, és a forgalmat magunk mögött hagytuk, a település egyre barátságosabb és kertvárosiasabb jelleget öltött. A brutálisan széles utcákon még úgy is elfértünk, hogy hárman egymás mellett mentünk és ezzel mégcsak nem is zavartuk a forgalmat. A pálmafák között épült tipikus amerikai házak között leltünk rá az itteni szállásadónk otthonára is, aki örömmel fogadott minket, annak ellenére is, hogy a csengetésre nem válaszolt. A néni lakásában elég nagy rendetlenség fogadott, de nekünk tökéletesen megfelelt. A férjével, két gyerekével, egy befogadott idősebb nénivel és a kutyájával osztoztunk a vegasi lakáson és örültünk, hogy végre kimoshattuk a ruháinkat. A délutáni pihenő után pedig a nehéz cuccok nélkül, bekarikáztunk a Bűn Városába egyet kaszinózni...

    Bár nem teljesen az én világom a sznobok között kavircolni, de ha már Amerikában jártunk, nem hagyhattuk ki a világ legnagyobb szórakoztató központját sem! A város leghíresebb utcájának, a Las Vegas Strip-nek a torony és üvegházai, már messziről is kimagaslottak a kietlen sivatag kellős közepén, de közelről még súlyosabb látvány volt. Az utca északi végében található Stratosphere
    Sztratoszférát karcoló
    toronyházat kerestük fel először, ahonnan a legjobban rá lehetett látni a városra, ugyanis ez volt a legmagasabb épület. A bicajokat leparkoltuk a luxus limuzinok mellé és szabadon besétálhattunk a csillogó villogó, hatalmas belső területű kaszinóba. A tetőre való feljutás nem volt olcsó, viszont 5 másodpercnél nem tartott tovább. Pusiék befizették magukat egy körhintára is, ami az épület tetején nyúlt ki a semmibe, de az erős szél miatt átcsoportosították őket egy másik játékra, ami az előzőhöz hasonlóan szintén gyomorforgató és hányinger előidéző szórakozás volt. Az épület teteje széléhez épített vasút, egyenesen a mélységbe szállította le a benne ülő embereket, csak mielőtt lezuhant volna, hirtelen megállt és ilyenkor általában mindenki beszart (Rosszabb esetben rádobta a taccsot az előtte ülőre). A szerkezet ezt megcsinálta 4x, 5x egymás után és a végén mindenki felsóhajtott a boldogságtól, hogy nem zuhant le. Persze voltak ennél még őrültebb "játékok" is, amit bárki kipróbálhatott. Az épület tetejéről történő bungee jumping-ra már jóval kevesebben vállalkoztak. Egy ugrást mi is közelről végignéztünk, ami csupán 3 másodpercig tartott, és nem is klasszikus BJ volt, mert mire az illettő leért, a kötél már nem rántotta vissza. A nap közben lenyugodott a nevadai hegyek mögé és Vegas-ban felkapcsolták a villanyt. A Strip-re gyönyörű kilátás
    Lenézünk Las Vegas-ra
    nyílott a Stratosphere tetejéről és mire teljesen besötétedett, nekiindultunk feltérképezni a kaszinókat és a belvárost.

    .

    Biciklivel csak mi közlekedtünk, ezért mi legalább akkora látványosság voltunk, mint a pazarul kivilágított épületek. Meg is néztek minket a túristák és a járókelők rendesen... Vannak akik autóval járnak a budira is és vannak akik bicajjal Las Vegas-ba... Na és, akkor mi van?? A következő 1-2 órában csak az állunkat keresgéltük a világhírű kaszinók között. Csak néhány a leghíresebbek közül, amelyek mellett csak úgy elbicajoztunk: Circus Circus
    Circus Circus
    , Encore, Treasure Island, The Palazzo
    The Palazzo
    , The Venetian, Casino Royale, Mirage, Ceasars Palace
    Ceasars Palace
    , Bellagio
    Bellagio
    , Cosmopolitan, Planet Hollywood, Monte Carlo, New York, New York
    New York, New York
    , Hard Rock Café
    Hard Rock Café
    , MGM Grand
    MGM Grand
    ... Volt itt minden, a velencei Szent Márk Székesegyház
    Las Vegasi/Velencei Szent Márk Székesegyház
    -tól kezdve a párizsi Eiffel-toronyig
    Las Vegasi Eiffel torony
    és a mini New York-tól a kacsalábon forgó palotáig
    Kacsalábon forgó palota
    . A Treasure Island épülete előtt hatalmas tömegben nyomultunk az életnagyságú kalózhajón lezavart színházi előadásnál, ahol még a robbanások is eredetiek voltak. Sőt, a kalózhajót
    Vegasi kalózok
    még igaziból el is süllyesztették. Itt aztán zajlott az élet... A Mirage épületén hatalmas múltidéző Beatles
    A Hard Days Night (Lennon/McCartney)
    plakát domborított, a Ceasars Palace-nál pedig éppen Celine Dion érkezett vendégségbe, ahogy azt a kijelző mutatta. Az egyik kaszinóba kipróbáltunk egy félkarú rablót, ami elrabolt tőlünk 3 dollárt, majd egy másikból kizavartak a biztonsági őrök a bicajunkkal együtt, de volt olyan is ahol úgy sétáltunk a gyémántfülbevalós, roulettezők és pókerezők között, mintha mi is része lennénk ennek a csilli-villi, gazdag világnak... A Bellagio épülete előtti szőkőkutat sem hagyhattuk ki, amely méltán nevezhető a világ egyik legszebbjének. A mesterséges tó előtt összesereglett tömeg, velünk együtt kikerekedett pupillákkal és szájból kilógó nyelvvel ámuldozta végig a bámulatosan megkomponált szőkőkutas műsort
    Még hogy a sivatagban nincs víz...
    , Elvis Presley zenéjére. A sokáig a világ legnagyobb szállodájának elkönyvelt MGM Grand-hez, már csak egy rövid kitérőt tettünk, pedig szívesen rákönyököltem volna arra a korlátra, ahol George Clooney-ék is ezt tették, miután kirabolták az épületet az Ocean's Eleven című 2001-es filmben. Az itt készült filmeket és az ezen a helyen megfordult híres embereket meg sem próbálom felsorolni és biztos vagyok benne, hogyha még egy hetet eltöltöttünk volna itt, akkor valószínűleg össze is akadtunk volna néhány sztárral... Belegondolni sem merek, hogy mi mindent kihagytunk ebben az elképesztő városban, de utólag már nem is nagyon tudok görcsölni ezen.

    .

    .

    21. nap
    Volt egyszer egy vadnyugat...
    (Once Upon A Time In the West...)
    (55 km)

    Las Vegas

    .

    A tegnap esti fényektől kigúvadt és könnyes szemekkel ébredtünk, valamikor a délelőtti órákban és mire elbúcsúztunk
    Lauriann és dilis társasága
    Lauriann-től, már jó magasan járt a nap. Ennek köszönhetően már a biciklizésre ülést követő harmadik percben, tengernyi folyadékot vesztettünk és valósággal fürödtünk a verejtékben. Valahogy úgy, ahogy Rafael Nadal szokta a Rio-i ATP tornán... Nappali fényben olyan volt Las Vegas, mint valami legóból kirakott, műanyag városka
    Még mindig Vegas-ban
    , de még így is ledöbbentünk a mini New York-tól, és a város másik végében található Luxor
    O Thou of Countless Names... (King Diamond)
    szállodától, ami mellett felépítették a gízai nagypiramist és a Szfinx-et is. Az egyiptomi építmények kb. így nézhettek ki 4-5 ezer évvel ezelőtt... A "Welcome to Fabulous Las Vegas" táblánál pedig mi is beálltunk a sorba a fényképezkedésnél, aztán egy nagy hátraarccal ismét kigurultunk a nevadai sivatagba.

    36 fok felett járt a hőmérséklet és az ellenszél mindent megtett, hogy megállítson bennünket. Erre viszont nem került sor, mert úgy mentünk, mint akiknek teljesen elment az esze... Tomi egy kicsit rosszul is lett, de a Red Rock Canyon területén azért megálltunk egyet pihizni a kaktuszok között, ahol még Natalie Portman is forgatott egy-két jelenetet, valamikor 1999 környékén. Egy kicsit talán lekéstem az autógramm osztásról és a "köpni-nyelni-nem-tudásról-hogy-élőben-is-láthatom-feelingről", de talán jobb is így, hogy elérhetetlen álom marad számomra a "Fekete hattyú"...

    .

    Utána folytatódott a szenvedés, majd elérkezett a szieszta ideje is, amit egy rockkocsma mögött töltöttünk el. Miután levágott fülek nélkül sikerült átverekednünk magunkat a helyi sörivó banditák késdobáló versenyén, nekiálltam szétszerelni a bicajomat és megcseréltem a botrányosan elkopott hátsó gumimat az elsővel. Szerencsére a kocsmából mindvégig klasszikus rockzene bömbölt és a börtöntöltelék kinézetű, részeg fickók sem próbáltak belénk kötni. Pusiék behúzott fülekkel és farkakkal ücsörögtek, miközben én szereltem, aztán végső búcsút vettem tőlük, mikor bementem kezet mosni a kocsmába. Gondoltam, hogy majd Clint Eastwood módjára benyitok a lengőajtón és pusztán a tekintetemtől megfagy majd a levegő. A hirtelen beállt, feszültségtől teli csöndben, pedig csak a csizmám kopogása és a sarkantyúk csörrenése fog hallatszani, miközben besétálok a budira, de semmi ehhez hasonló nem történt. Nagy "bánatomra" nem volt se lövöldözés, se pisztolypárbaj, se kocsmai verekedés... Sajnos már a vadnyugat se a régi... A rocktörténelem órás szieszta után felnyergeltük, friss olajjal megitatott lovainkat, aztán irány a Mojave sivatag. A mai nap sokat nem tekertünk, mert nagyon későn indultunk el, de ez az 55 kilométer is lefárasztott minket. A táborhelyünk az út melletti sivatagban volt egy helyi tűzoltó épület közelében, ahol tudtunk vizet is vételezni az esti fürdéshez és főzéshez. Itt tanultam meg, hogy hogyan lehet 2 liter vízzel tökéletesen megfürödni. Csak egy vízzel teli "lassú folyású" kulacs kell hozzá és egy kis tusfürdő...

    .

    .

    .

    .

    22. nap
    Hotel California
    (Hotel California)
    (112 km)

    Pahrump

    A táborhelyünktől 50 kilométerre található a következő emberlakta település, amit Pahrump-nak hívtak és a kezdeti kellemes gurulás után, ismét a forró sivatag üdvözölt minket. A félszáz kilométer leküzdése után Pahrump-ban a bevásárlást követően felkerestük a könyvtárat, ahol megint fizetni kellett a netért. Ahogy közeledtünk Kalifornia felé, egyre drágább lett minden... Pusi befizette magát egy órára, mi pedig a wi-fit használtuk Tomival. A közös fotókon én itt már rég megszabadultam az azóta jól bebüdösödött egyenmezemtől, és előszeretettel hordtam a táskámban cipelt tiszta pólókat, ami miatt természetesen nem kicsit különcnek tartottak a túra követői. Valójában jobban örültem volna, ha egyenmez helyett mindenki abban jön amibe akar, egyéniségének megfelelően. Pontosan az ilyen félreértelmezések miatt is ésszerűbb lett volna. Pusi szerint ez jelképezi az összetartozást, bár én már a túra elején szóltam, hogy tőlem nagyon messze áll a ruha versenybicajos jellege és a "hovatartozásunk" reklámozása is baromi messze áll tőlem. Az összetartozást szerintem az is ugyanúgy jellemezte volna, ha mindhárman Led Zeppelin pólóban nyomjuk, de ez valószínűleg csak nekem tetszett volna...

    A pihi után folytatódtak a végtelenül hosszú egyenesek egy kis oldalszéllel "megtámogatva" és ahogy közeledtünk a Death Valley felé, a táj egyre kilátástalanabb és reménytelenebb arculatot vett fel. Ha a kaktuszoknak lett volna nyelvük, akkor itt már nekik is lógott volna a kietlen szárazságtól. Növények híján a mellettünk elterülő hegyvonulatok is úgy néztek ki, mint egy leborotvált macska, de ettől függetlenül így is hatalmas hangulata volt a tájnak
    Haláli ez a völgy...
    ... Az Ash Meadows nemzeti park, tökéletes elnevezése volt ennek a területnek. Lassan meg is érkeztünk Kaliforniába, amit én máig nem hiszek el. Sajnos a mellékúton nem volt "értékelhető" államhatárt jelző tábla, csak az útra festette fel valaki a Nevada feliratot. A Death Valley felé vezető kereszteződésnél aztán megérkeztünk a Hotel Californiába is, ami valójában egy szellemhotel volt a sivatag kellős közepén. Legnagyobb döbbenetünkre találtunk egy slaggal felszerelt kerticsapot is, ahol egy duracell nyuszik intenzítását meghazudtoló, gyors fürdést is lenyomtunk. Amikor én még csak a seggemet mostam, Pusiék már rajta ültek a biciklin.

    .

    Estefelé megálltunk az út mellett és felkészülve minden veszélyre, amit a skorpiók, csörgőkígyók és sakálok okozhattak számunkra, letáboroztunk. A váratlan jelenlétünkkel valószínűleg még a sivatagi vadállatokat is elriasztottuk, mert még egy darabot sem láttunk belőlük, viszont annál több hullócsillagot sikerült "begyűjtenünk" ... (A témához kapcsolódó, legendás dalok egymás után fészkelődtek bele az agyamba: Stargazer, Orion, stb... majd a klasszikusok után az Ayreon mesterművei is megelevenedtek lelki füleimben) A kemény menet miatt persze annyira azért nem voltunk lelkesek a csillagok felfedezésében, mint Jodie Foster a Kapcsolat című, zseniális sci-fi-ben, de az első, csillagfényes kaliforniai éjszakánk minőségére egy cseppet sem panaszkodhattunk...

    .

    .

    .

    .

    23. nap
    Tom "közlegény" megmentése a Halál Völgyben
    (Saving "Private" Tom In the Death Valley)
    (100 km)

    (Death Valley National Park) - Stovepipe Wells

    Tomi tűzoltó hadnagy és túratesó, indulás előtt ismét összeszedett egy defektet, aztán a szerelés után 30 kilométeren keresztül csak gurultunk lefelé a Halál völgy, forró katlanába. A Föld egyik legforrób és legszárarazabb területe, 86 méterrel található a tengerszint alatt, ahol a világ legmagasabb hőmérsékletét is mérték. Nekünk természetesen ide is el kellett jönni egyet biciklizni. A nemzeti park táblájánál történő közös fotózás
    Megérkeztünk a végzetünkhöz
    után, a Visitor Centernél a vízkészleteinket is feltöltöttük, aztán nekivágtunk a halálszakasznak... A hold krátereire hasonlító táj egyszerűen káprázatos volt és amikor elérkeztünk a híres Zabriskie Point-hoz, nem csak a szárazságtól nem tudtunk se köpni, se nyelni, hanem a látványtól sem. Az esővájta száraz, kemény bordázott szikláknál, kivétel nélkül minden túrista megállt nézelődni
    Szkafander nélkül, valamelyik bolygón...
    , hiszen ilyet még a mesékben sem látni. A park legmélyebb pontját (Badwater: -86 tszf.) sajnos nem látogattuk meg, mert az itteni nagy távolságok miatt ez szinte lehetetlen volt kerékpárral. Az óázisként funkciónáló Furnace Creek Inn után azért mi is megtapasztaltuk, hogy milyen volt a tengerszint
    Megyünk a víz alá
    alatt biciklizni.

    .

    A természeti képződményekben páratlanul gazdag terület látnivalóinak, sajnos szinte csak a töredékét láttuk. Hihetetlen, hogy miket voltunk kénytelenek kihagyni: A Badwater közelében található Dante's Peak hegycsúcsról például olyan kilátás nyílik a völgyre, mintha a mennyből néznénk a purgatóriumot. Ezért is nevezték el Dante, Isteni színjátéka után. A Devil's Golf Curse (Az ördög golfpályája) pedig a Death Valley talán legérdekesebb képződménye. A sókristályokból álló, csipkésen töredezett felszínű mező, onnan kapta a nevét, hogy ezen a talajon csak az ördög tud golfozni. Legnagyobb bánatom pedig az volt, hogy nem láttam a Golden Canyon-t, ahol a Csillagok Háborújának azt a jelenetét vették fel, amikor a jawák elfogták R2-D2-t... De nem volt mit tenni, menni kellett... a hőmérő higanyszála napközben így is egyre feljebb kúszott és ez egyben azt is jelentette, hogy gyakorlatilag az életben maradásunkért küzdöttünk. Folyamatosan mozgásban kellett lennünk és a lehető leggyorsabban leküzdenünk a cseppet sem veszélytelen szakaszt. Nem számított még az sem, hogy talán a legtöbb amerikai filmet itt forgatták, melyeknek a jelenetei pillanatok alatt megelevenedtek az ismerős helyszínek láttán.

    Már Denverben is tarottunk ettől a szakasztól és egyre csak mondogattuk, hogy a Death Valley-ben nem lenne szerencsés egy defektet összeszedni... Tominak természetesen még ez is sikerült! Pusi hőmérője 42 fok feletti értéket mutatott, de ennek ellenére is kénytelenek voltunk megoldani a problémát
    Saving "Private" Tom
    . Többen is akartak segíteni a mellettünk elhúzó autókból, és általában felajánlották, hogy fogadjuk el a saját friss vizeiket. Szénné égve és vörösre pörkölődve folytattuk tovább a túlélőtúrát a szerelés után, és legalább abban a tudatban toltuk a pedálokat, hogy ha valami gáz van, akkor számíthatunk a jófej amcsik segítségére. A teljesítményünket sokan dudálással és üvöltözéssel tartották tiszteletben és volt, hogy egy 20-30 fős "ízirájderöcsém", motoros banda, tapsviharral ajándékozott meg minket! Bár itt nem hallgattam zenét, de a Deep Purple, Highway Star-ja azért bevillant egy pillanatra a váratlan esemény után... Végül elérkeztünk a múzeumból és ajándékboltból álló Stovepipe Wells-hez, ahol legalább volt árnyék. Pusinak itt eleredt az orra vére, Tominak pedig újból leeresztett a kereke. A sziesztát is itt töltöttük, ami többnyire abból állt, hogy a tető alatt lévő fapadokon, egy szál gatyában, kínyújtózva, öntöttük magunkra a mosdóból vételezett vizet... A fél perc alatt felszáradt víztócsákra pedig az itt őshonos madárkák, csapatostul vetődtek rá, mit sem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel. A szerencsétlen állatok annyira ki voltak száradva, hogy csak kiterített szárnyakkal és tátott csőrrel tudtak létezni. Bármennyire hihetetlen, de még verebek is voltak közöttük... Sokan nem is gondolnák, de a szélsőséges időjárás ellenére ezernél is több növény és állatfaj honos itt, amelyek tökéletesen alkalmazkodtak ehhez a sivatagi klímához.

    A hőség a tetőpontjára hágott, Pusiék pedig miután meglátogatták az út másik oldalán lévő múzeumot, elmentek tojást sütni, amihez a felforrósodott aszfaltot használták sütőnek. A rántotta után Tomi nekiállt a szerelésnek s mire végzett vele, kiderült, hogy a másik kerekében is van egy defekt. Az "időhúzásnak" annyi előnye volt, hogy 18.00 óra környékén indultunk el és ekkor a hőmérő már "csak" 43 fok körüli értéket mutatott... Menetközben lelassított mellettem egy autó és az anyósülésen ülő fiatal csajszi megkérdezte, hogy nincs-e szükségem hideg vízre? Magam sem értettem, hogy miért válaszoltam azt neki, hogy köszönöm nincs, mert mi másra lett volna ott, akkor szükségem, mint egy jó hideg, friss ásványvízre??? Utólag, a kezdődő gutaütés tüneteinek tudtam be az elutasító reakciómat, de az is lehet, hogy nem voltam éppen szomjas... Valójában csak furcsálltam ezt az önzetlen és segítőkész magatartást, ami hazánkban egyáltalán nem szokás...

    .

    15 kilométerrel a Stovepipe Wells-i megállótól, a legnagyobb örömünkre találtunk egy ingyenes kempinget az út mellett és amikor odaértünk, egyből le is rohamozott minket két, itt táborozó, fiatal fickó. (A fiatalabbik szó szerint kifutott elénk az útra) Egyikünk sem értette, hogy miért váltottunk ki belőlük olyan reakciót, mintha egyenesen a hollywoodi vörös szőnyegről léptünk volna eléjük, de úgy néz ki, hogy itt Amerikában, ennyire lelkesen tudnak rajongani az emberek a különleges és nem mindennapi teljesítmények iránt. Mi már viszont nagyon fáradtak voltunk a sztorink elmeséléséhez és ezt meg is értették. A továbbiakban hálistennek nyugton hagytak minket. A táborhelyen még egy öntözőcsap is volt, ahol mindhárman le is mosakodtunk. Annak ellenére, hogy mindkét társamat előre engedtem, Pusi-nál már csak azzal kicsaptam a biztosítékot, hogy fél perccel tovább fürödtem, mint előttem Tomi... A reakcióiból azt szűrtem le, hogy pazarlás helyett, a drága vizet a sivatagban meg kellett volna hagynunk a mindenhova autóval és lakókocsival járó, magukkal literszámra vizet hurcoló, gazdag amerikai túristáknak. Ez pedig a több hete együtt bicajozó, kiszáradt, izzadságtól bűzlő, évente csak néha-néha felbukkanó kerékpárosoknak lenne a feladata... Legszívesebben belefojtottam volna egy kanál vízbe, de később megbocsátottam neki, mert biztos megint éhes volt vagy napszúrást kapott... Az eset után eldöntöttem, hogy ha valaki megint ásványvizet fog nekem felajánlani, azt szó nélkül el fogom fogadni...

    A szél keményen feltámadt az éjszaka, ezért a sátramra legalább 15 darab, súlyos követ rá kellett pakolnom. Megmaradni viszont nem lehetett benne, mert annyira befülledt a hőségtől. Az éjszaka nagy részét ezért egy fa asztal tetején töltöttem a csillagfényes égbolt alatt, miközben simogatott a sivatagi szél...

    .

    .

    .

    .

    24. nap
    Kaliforniai ásványvíz
    (Mineral Water from California)
    (121 km)

    (Death Valley National Park) - Keeler - Lone Pine

    Valamikor éjfél után kecmeregtem vissza a sátorba, de már hajnali 5 órakor indulásra készen álltunk. A levegő már ekkor elkezdett felmelegedni, pedig a mai nap 3 darab hágón kellett átküzdenünk magunkat, hogy kijussunk a Halál Völgy katlanából. Már korán reggel leküzdöttük az elsőt és még a délelőtt folyamán elhaladtunk a Devil's Cornfield (Az ördög kukoricása) mellett is. Ez utóbbi egy különleges, örökzöld növényből álló mező. Érdekességük, hogy a sós földben gyökerező növények egy kicsit kiemelkednek a földből, mintha egy kis só- vagy földoszlopon állnának. Nevét onnan kapta, hogy az őslakosok nyílvesszőt készítettek belőle. A szintén az út mellett található homokdűnéknél is megálltunk pihizni és besétáltunk a felforrósodott sivatagba, ami pontosan olyan volt, mint amilyen a Szaharában. Ezután újabb hágó következett, majd egy iszonyat gyors gurulás, ahol olyan látvány tárult a szemünk elé, hogy ettől még Pusi is kénytelen volt lefékezni!

    .

    Az előttünk elterülő Panamint Valley közepén, nyílegyenesen áthaladó országút
    Műholdas kép
    , felülről nézve, valósággal sokkolt minket... Tomi gurult mindig a leggyorsabban és ez most sem történt másképp. Ez alkalommal viszont olyan lendületet vett, hogy bármennyire is hihetetlenül hangzik, de megállás nélkül végiggurult a Death Valley és Amerika egyik legjellegzetesebb táján, ami történetesen a Panamint völgy kiszáradt tómedre volt! A Racetrack Playa (Versenypálya-síkság) száraz, megrepedezett felszíne, valószínűleg mindenki számára ismerős momentumként köszön vissza, aki valaha is látott már képeket Amerikáról. Pusival kisétáltunk a híres tómederbe
    Innen már tényleg csak a koponya hiányzik
    és el is lőttünk néhány fotót, a misztikus "vándorló kövek" és filmforgatások helyszínén. Az akár több mázsás súlyt is elérő vándorló vagy vitorlázó kövek, több száz méteres csíkokat húzva maguk után változtatják helyüket a síkságon, mozgás közben azonban még senki nem látta őket. A 2000-es évek elején kezdtek komolyabban foglalkozni a rejtély megoldásával, s egy kísérlettel igazolták, hogy a jégbe fagyott kövek olvadáskor könnyen, kisebb szél hatására is elmozdulnak a homokon addigi helyükről, így hagyva maguk után a nyomot. A félemetesen
    Minek ide a kanyar?
    egyenes vonalú országúton egy kilapított, néhai skorpiót is sikerült végre lencsevégre kapnunk és ez volt az egyetlen példány
    Another Piece of Meat (Schenker/Rarebell)
    , amivel egész utunk során találkoztunk.

    Az utolsó (és egyben legbrutálisabb) hágó elején található falucskában (Panamint Springs) utolértük Tomit, ahol tartottunk egy rövidke sziesztát is. A hatalmas száguldás következtében persze Tomi testvér küllői egymás után pattantak el, így a sziesztát ő szereléssel, én pedig energiabevitellel (zaba) és energiaátalakítással (kaki) töltöttem ki. Mire elvégeztem a dolgomat, a srácokat már sehol nem találtam, így kénytelen voltam ismét "loholás a többiek után, akik már megint nem vártak meg" üzemmódba kapcsolni. Ennek köszönhetően a hágón sok-sok méterrel lemaradva küszködtem felfelé, ahol az út mellett kiégett autóroncsoktól kezdve a vadászgépek repülési gyakorlatáig volt minden. Úgy tűnt, hogy a szénné égett, sötétszürke árnyalatú sziklák között kanyargó szerpentin, mintha soha nem akart volna véget érni, de szerencsére egy alkalommal ismét lelassított mellettem egy autó és az anyósülésen ülő csajszi megint megkínált friss, hideg ásványvízzel! Ezúttal elfogadtam a kincset érő folyadékot, ami felbecsülhetetlenül kellemes perceket okozott! Úgy látszik, hogy az "utolsó helyen kullogó" sportoló, minden ember szemében szimpatikusabb jelenség, ugyanis az előttem 100 méterre pedálozó társaim mellett már nem lassított le az autó...

    Lassan elértük a hágó
    A mai nap sem túl egyszerű
    tetején található Father Crowley (naná, hogy Ozzy jutott róla eszembe először) kilátóponthoz, ami után már csak távolodtunk a világ legforróbb területéről. A Sierra Nevada hegységhez haladó úton, szintén a tipikus "amerikai highway feeling" hatása alá kerültünk és számomra még mindig hihetetlen érzés volt, hogy Kaliforniában biciklizek. A Keeler nevezetű, többnyire lakókocsikból álló falvacskában is beiktattunk egy pihenőt, de ezt inkább a naptól való menekülésnek kellett volna nevezni, és a szusszanás közben legalább meg tudtunk beszélni néhány fontos dolgot a túrabicajozással kapcsolatban. Estefelé végre megpillantottuk a gyönyörű fekvésű Sierra Nevada hegységet és a lábánál fekvő Lone Pine városkát is. A Visitor Centerben megerősítést kaptunk a holnapi hegymászáshoz, amihez előzetesen kellett beszerezni az engedélyt. A természetvédelmi területre naponta csak 100 embert engedtek be, amit pár hónappal előtte lottón lehetett megnyerni és szerencsére ez nekünk sikerült is. A hegyekben sűrűn előforduló fekete medvékre, külön felhívták a figyelmünket, illetve a kempingekben található kajatárolókra, ahová szigorúan ki kell pakolni minden nálunk lévő élelmiszert. Lone Pine-ban a szokásos bevásárlás és könyvtárazás után nekiálltunk a táborhelykeresésnek. A tökéletes helyet gyorsan meg is találtuk az út melletti cserjésben, de előtte Pusiék még belógtak a Visitor Center-be vizet vételezni és fürödni, amíg én vigyáztam a bicajokra. A fürcsit én már a táborhelyen oldottam meg a magamra öntögetős módszerrel, miután teletömtük magunkat tojásrántottával. Éjjel az állatok, egy cseppet sem zavartatva magukat, járkáltak a sátraink körül és valahonnan messziről még egy sakál horda üvöltözését is hallottuk...

    .

    .

    25. nap
    Sierra Nevada
    (Sierra Nevada)
    (24 km)

    Lone Pine - (Sierra Nevada)

    .

    Elérkeztünk tehát az általam is megzenésített varázslatos Sierra Nevada hegységhez, amit öngyilkosság lett volna kihagyni. A Lone Pine-ban történő vízfelvétel és bevásárlás után egyből neki is vágtunk a több, mint 20 kilométer hosszú, meredek hágónak
    Ott vagyunk már?
    ! A túra egyik legnehezebb szakasza következett, ugyanis embertelen szintkülönbséget kellett leküzdenünk az átlagosan 4 ezer méter magas, Sierra Nevada lábánál található kempingig. Én már az elején eldöntöttem, hogy nem fogom a fizikai határaimat próbára tenni, hiszen a holnapi napon még egy 32 (!) kilométeres gyalogtúrával egybekötött hegymászást is beterveztünk, aminek a célja a szárazföldi USA legmagasabb pontja, a 4421 méter magas, Mount Whitney
    Persze, hogy oda felmegyünk...
    lesz.

    Pusiéktól ismét lemaradva, nekem "kényelmes" tempóban küzdöttem tovább a hágóval. Utólag persze az is kiderült, hogy velük ellentétben az én bicajomon nincs túrafokozat, ami lényegesen könnyebbé tette volna az emelkedőn felfelé haladást... Miután erről megbizonyosodtam, véglegesen el is döntöttem, hogy ha valaha még egyszer túrabiciklizni fogok valakivel, akkor szigorúan "egyenlő esélyekkel" fogok belekezdeni és ezek után a jelenlegi túra hátralevő részében sem fogom összetörni magam... Közben elhaladtunk a híres Alabama Hills mellett is, ami a hollywoodi filmesek egyik kedvenc forgatási helyszíne. Tengernyi westernfilmet forgattak itt, már az 1920-as évektől kezdődően. Társaimat nem igazán érdekelte a filmtörténeti szempontból igencsak jelentős terület, így csak menetközben vetettem egy-két pillantást azokra a sziklákra és mezőkre, ahol Clint Eastwood lovagolt a Jó a Rossz és Csúfban, illetve a Joe Kidd-ben. A Gladiátor egyes jeleneteit is itt vették fel Russel Crowe-al, és persze Mel Gibson is itt ökörködött a Maverick-ben, de említhetném Brad Pitt-et is a Kaliforniából, vagy Nicolas Cage-et a Tolvajtempóból.

    .

    A mi tolvajtempónk pedig folytatódott a csodálatos csipkés hegyek felé és egy alkalommal utol is értem társaimat, de ez csak azért következett be, mert megállította őket egy autó. A vezetőülésen ülő fickó szó szerint lehülyézett is dilisnek bélyegzett meg minket miután végighallgatta a vállakozásunk részleteit. Az elképesztően gyönyörű
    Egy kicsit feljöttünk
    tájak és az elképesztően sok szenvedés után végre felértünk a Whitney Portal végén található kempinghez, ahol beiktattunk egy hosszúra nyúlt pihenőt. A böcsülettel kiharcolt pihenés közben, én kicseréltem a fékpofáimat, majd szokás szerint illegálisan elfoglaltuk a kempingben található, látszólag üres sátorhelyeket. Este paradicsomos tésztát főztünk, miután Tomi kivételével szétfagyasztottuk magunkat a jéghideg hegyi patak, frissítő vízében. Ez utóbbi attrakció felért egy kiadós áramütéssel és ha lett volna nálunk jégcsákány, nyugodtan beállhattunk volna jeget törni is... Ezek után már csak a kajánkat kellett bepakolni a medve tárolókba, ugyanis a jó szimatú macik még a sátorban tárolt, felbontatlan konzervek illatát is megérzik, több 100 méter távolságból... A mai kíméletlen terepen egyébként Iron Maiden napot tartottam és valami elképesztő, hogy mennyire összecsengtek a legendás zenekar dalai a túránkkal: Valahol én is idegennek éreztem magam egy idegen világban (Stranger In A Strange Land), elveszettnek az időben (Caught Somewhere In Time), a hosszútávfutók magányát is átéltem időnként (The Loneliness of the Long Distance Runner), és volt, hogy a valóra vált álmom soha nem akart véget érni (Infinite Dreams), néha tényleg csak a gyorsaság mentett meg a végtől (Be Quick Or Be Dead), sokszor pedig megkérdeztem magamtól, hogy érdemes-e játszani az őrültséggel (Can I Play With Madness), néha rabszolgának éreztem magam a sok küzdelemtől (Powerslave), de azért többnyire a szabadság kellemes érzése kerített hatalmába (Running Free), a dombokat nagy erőfeszítések árán küzdöttük le (Run To the Hills), a holnapi napon pedig oda merészkedünk ahová csak a sasok mernek (Where Eagles Dare)...

    .

    .

    .

    .

    26. nap
    12 órás "műszak" a pihenőnapon
    (12-Hours "Shift" On the Day of Rest)
    (Gyalogtúra - 32 km)

    (Sierra Nevada - Mount Whitney)

    Reggel 5.30-kor indult a gyalogtúra a 4421 méter magas Mount Whitney-re, Amerika második legmagasabb pontjára. Pusi szokás szerint már az első métereken is embertelen tempót diktált és amikor megszabadultunk a hosszúnadrágainktól, a kapkodás következtében túl nagyot rántottam a táskám zipzárján, ami abban a pillanatban csődöt is mondott. Kénytelen voltam nyitott hátizsákkal folytatni a túrát, a félig kilógott, begyömöszölt cuccaimmal. Zipzárjavításra nem volt idő, mert mire felnéztem a pakolásból, társaimnak már a nyomát sem láttam... A szerencsétlenséghez végre egy kis öröm is szegődött, ugyanis nekem semmi esetre sem volt szándékomban az egyetlen napra betervezett, 32 kilométeres hegymenetet, rohamtempóban legyűrni és az egész akciót rosszulléttel, hányingerrel, fejfájással és belázasodással befejezni. Ez a séta még önmagába véve is őrültség volt... végigrohanni az egészen, pedig felért a megszállottsággal... Beálltam tehát egy kényelmes tempóra és próbáltam ebben is megtalálni az arany középutat.

    Egyetlen ösvény vezetett fel a csúcsra, így eltévedni nem nagyon lehetett, viszont csodálkozni annál inkább, mert valami elképesztően gyönyörű tájakon haladtam felfelé. A napsütötte, szikrázóan fehér sziklák között előforduló mammutfenyők uralták a területet, amelyek között brutális szépségű példányok is akadtak. Mintha egy mesekönyv lapjain sétáltam volna... Az egyre feljebb haladó ösvényen még mormotákkal
    Aggyá enni...!
    is találkoztam, amik olyan szelídek voltak, hogy még fotózni is hagyták magukat. Az első táborhelynél található üres sátrak mellett ezek az állatok valósággal hemzsegtek a mókusokkal és a jól megtermett varjakkal egyetemben. A félelmetesen szép, kék színű tavacska
    Fürdőkád 4 ezer méteren
    melletti táborhelyet azoknak létesítették, akik nem 1 nap alatt akarták teljesíteni a csúcshódítást. Egyre feljebb haladva pedig még ezenkívül 2 kempinget is kiépítettek a "lustábbak" számára. Az ösvény mellett csörgedező hegyi patak vize annyira kristálytiszta volt, hogy ha szomjasak voltunk, csak bele kellett meríteni a kulacsainkat és egy jóízűt hörpinteni belőle. 3 ezer méter környékén a növényzet már ritkult, de még mindig akadt egy-két magányos mammutfenyő, amelyek a háttérben lévő csipkés sziklák látványával együtt olyan fotótémákat
    Séta egy mesekönyv lapjain
    teremtettek, hogy még a kamerák lencséi is csak pislogni tudtak! Itt az ember tényleg úgy érezte magát, mint ahogy Ronnie James Dio és Ritchie Blackmore megírta abban a bizonyos '75-ös Rainbow dalban (Man On the Silver Mountain).

    .

    Az utolsó kilométerek előtt kezdett csak igazán érdekessé válni a túra, amikor már csak szerpentin formájában lehetett felfelé haladni az egyre meredekebbé váló ösvényen
    Men & Women On the Silver Mountain
    . Errefelé már sokan ki is buktak a megritkult oxigénnek köszönhetően. Többen fejfájásra és hányingerre is panaszkodtak. Én semmi ilyesmit nem éreztem, de ha így is lett volna akkor sem fordítottam volna rá nagy figyelmet, hiszen annyira lenyűgözött a táj döbbenetes szépsége
    Pusi pózol
    . A csipkés csúcsok egyre közeledtek és amikor az út átbukott a gerincen, feltárultak előttünk a Sequoea Nemzeti Park gyönyörűséges alpesi tavai, sziklái és erdőségei. A tavak közül a Guitar Lake
    A tökéletes, természetes "hangzás"...
    , egy szempillantás alatt a kedvencemmé vált, majd az ezt követő csipkés hegyormok és sziklák közötti séta, egész egyszerűen leírhatatlan volt! Talán az egész amerikai túrában, ezen a szakaszon voltak a legérdekesebb látnivalók. A szédületes mélységek, távolságok és a gigantikus
    Valahol Kalifornia tetején
    kövek minden túrázót lenyűgöztek. A kezeink pedig úgy felpuffadtak az állandó lóbálástól és oxigénhiánytól, hogy ha ökölbe szorítottuk, nem sok kellett, hogy megprepedjen rajta a bőr.

    .

    A csúcson
    Falling Off the Edge of the World (Black Sabbath)
    Pusiék már vártak, ahol a panoráma élmény (Falling Off the Edge of the World - Black Sabbath) és a kaja után beírtuk magunkat a vendégkönyvbe. Ebben a magasságban és a kristálytiszta levegőben a nap sugarai már olyan erősen tűztek, hogy hiába mutatott a hőmérű csak 3-4 fokot, a levegőt mégis 20 fokosnak éreztük... Visszafelé ismét direkt lemaradtam, mert Tomiék folytatták a maratonfutást lefelé menetben is, aminek végül az lett az "eredménye", hogy ő megint belázasodott, de szerencsére egy kis pihi után ki is gyógyult belőle. A magam részéről a visszaút
    Döbbenet HD-ben
    ugyanolyan döbbenetes élmény volt, mint a mászás, csak a sok gyaloglástól már a félúton kikészült a talpam... még ebben a kímélő tempóban is. A 12 órás, folyamatos gyaloglást persze nem lehet következmények nélkül, csak úgy a szőnyeg alá söpörni. Egy alkalommal kipróbáltam, hogy milyen érzés az oxigiénhiánnyal küzdeni és valahol a 4 ezer méteres magasságban felgyorsítottam a tempót. A levegőt viszont hiába kapkodtam... abból sajnos nem volt sok és a túlélőakciót 5 perc múlva le is fújtam, mert oxigén híjján a szívem egyszerűen nem akarta pumpálni a ritmust... A visszaúton a nyugatról tűző nap egész más megvilágításba helyezte a sziklákat és a mammutfenyőket és ettől az embernek még inkább megjött a fotózáshoz
    Ez nem a Mecsek...
    a kedve. Fél óra "késéssel" érkeztem vissza a kempingbe, ahol Pusi éppen vacsorát főzött, Tomi pedig kibukva feküdt a sátorban... A fürdést a jéghideg patakban persze most sem hagyhattam ki, de 2x5 másodpercnél tovább képtelen voltam a fagyos vízben maradni...

    .

    .

    .

    .

    27. nap
    Fennsíkok csavargói
    (High Plain Drifters)
    (126 km)

    Lone Pine - Independence - Big Pine - Wilkerson - Bishop

    Clint Eastwood klasszikus western-jének a címe nem véletlenül szerepel a címben, ugyanis ma meglátogatjuk azt a várost (Bishop), ahol felvették a híres jelenteket. De előtte még a varázslatos Mount Whitney után észveszejtő gurulás következett a 24 kilométerre lévő Lone Pine-ig, ahol a reggeli után folytattuk az utunkat észak felé a Sierra Nevada festői hegyvonulata
    Tomi és a Sierra Nevada
    mellett. A látvány még mindig fantasztikus és ez a későbbiekben állítólag még fokozódni is fog... Úgy éreztem, hogy ehhez a mesebeli világhoz csakis mesebeli muzsika társulhat, így eljött az ideje az eddig tartogatott Spock's Beard lemezeknek is. Társaim egyre inkább úgy érezték, hogy hanyagolom őket, az egyre sűrűbb zenehallgatással, de mit csináljak, ha egyszer zenész létemre jobban érdekelnek a hangok a szintemelkedéseknél? Big Pine-nál neteztünk, utána pedig Tominak megint el kezdtek töredezni a küllői... A problémát minél gyorsabban orvosolni kellett ezért Bishop-nál kerestünk egy kerékpárboltot, ahol Tomi bevásárolt küllőből. Miközben ő lecserélte a régieket az újakra, mi ketten Pusival meglátogattuk a bishop-i könyvtárat is. A város után egy mellékúton lefordultunk a forgalmas főútról és találtunk egy lassan csurgó patakocskát is, ahol meg is tudtunk fürdeni. A cserjés táborhelynek is tökéletesen megfelelt, bár a "táborozni tilos" táblák itt is ki voltak rakva és a terület már az innen 300 mérföldre található, Los Angeles-hez tartozott... Az erős szél miatt a tüzet nem volt egyszerű eloltani, hiába próbáltunk ráhugyozni, attól csak még jobban égett. Csak reméltük, hogy nem okozunk egy újabb kaliforniai erdőtüzet az éjjel...

    .

    .

    .

    .

    28. nap
    Tavak és szemüvegek "Monoban"
    (Lakes & Glasses In "Mono")
    (111 km)

    Tom's Place - June Lake Junction - Lee Vining - (Mono Lake)

    Másnap reggel szerencsére nem lángolt körülöttünk semmi, ezért nyugodt szívvel visszatérhettünk az autópályára és folytathattuk utunkat a Mono Lake felé. Beérkeztünk Mono megyébe is, ahol a tábla szerint tiszteletben tartják a veteránokat, majd egy hágó után letértünk a pálya mellett épült Tom's Place nevű falucskába is, ami gyakorlatilag csak egy kocsmából és egy boltból állt. Már csak a neve miatt is érdemes volt meglátogatni a helyet, mert Tominak egy csapás alatt a kedvencévé vált. A reggeli és a vízfelvétel után folytattuk a kíméletlen hágómászást. A mai napra szinte csak ez volt a jellemző. A szokásos defekt sem maradhatott el... ezúttal ismét én szedtem össze egy drótot a hátsómba
    Kinyalhatja minden gumigyártó
    . Pusi még mindig nem szedett össze egyetlen defektet sem New York óta, ami akárhogy is nézzük, elég szerencsés teljesítmény!

    June Lake Junction egy kis pihenőállomás volt, az egyik hágó tetején, ahol mi is megpihentünk. Pusi meglátogatta a pihenőtől pár mérföldre található tavat is, amiben meg is mártózott és egy pár jól sikerült fotóval
    June Lake a June Lake-ből
    tért vissza hozzánk. Az időközben felerősödő, orkánszerű szél, pedig még a kidönthetetlennek látszó mammutfenyőket is ki akarta csavarni... Ez utóbbi nem sikerült neki, nekem viszont sikerült ráülnöm a napszemüvegemre, aminek szépen el is törött az egyik szára. Hurrá... A Mono államban található Mono Lake-hez tehát már csak "monó" szemüvegben tekertem tovább. A pihi után elhaladtunk a Crowley Lake és a Mammoth Lakes mellett is, majd egy kiérdemelt nagy gurulás után szép lassan elérkeztünk a Mono Lakes-hez is. Ez utóbbi tó környékén a Sierra Nevada sziklái ismét bámulatos "sorokba rendeződtek" és a soron következő Yosemite Nemzeti Park-ból is kaptunk egy kis ízelítőt. A geológia jelentőségéről híres Mono Lake, Visitor Centeréhez zárás után érkeztünk, de az itt dolgozók kivételeztek velünk és beengedtek a kilátóponthoz. Sajnos innen csak messziről láthattuk a 280 millió tonna (!) oldott sót tartalmazó sóstó elképesztő alakzatú tufáit
    Tufák sztereóban a Monó-ban
    , mert se időnk, se lehetőségünk nem volt már közelebbről szemügyre venni őket. Az őslakos Kutzadika indiánok hite szerint a tavat gonosz szellemek lakják, akik ennek ellenére a tóban élő lugos légy lárváiból még táplálékot is nyernek... Évente közel 2 millió madár látogatja a helyszínt az itt élő tavirákok miatt.

    Lee Vining városka után úgy terveztük, hogy nekigyűrkőzünk a Yosemite-hez vezető hágónak
    Esti program: hágómászás...
    , pedig már igencsak estefelé járt az idő. Ha sikerült volna valamelyik kempingbe belógnunk, nem is lett volna semmi baj, de Pusi nem szándékozott megállni egyiknél sem, amiért Tomi nem kicsit berágott. Egyrészt azért mert nem így beszéltük meg, másrészt pedig, hogy ismét elkezdett ereszteni a kereke, amibe kénytelen volt útközben pumpálgatni. Végül csodával határos módon, egy kanyarban meg tudtunk állni egy parkolónál és még a fürdés sem maradt el a tökfagyasztó hegyi patakban. A gyors tisztálkodás és rendbeszedés után nekem is már csak egy sebtében elfogyasztott, hideg konzervhez volt affinításom, aminek a maradékát egy közelben ólálkodó őzikével osztottam meg...

    .

    .

    29. nap
    "Vészhelyzet" Yosemite-ben
    ("Emergency" In Yosemite)
    (119 km)

    (Yosemite National Park)

    .

    A reggeli hűvösben elindultunk a 3 ezres Yosemite hágó megmászásának, majd nem sokkal ezután gurulás a Tuolumne Centerbe. A nemzeti park jellegzetes, fehér sziklái egyre érdekesebb látványt nyújtottak. Az út még a Center után is sokáig lejtett és mivel én már korábban megszabadultam a meleg ruháimtól, a lefelé menetben gyakorlatilag szarrá fagytam... Ebben a magasságban, a negyed órás gurulás felért egy kiadós fürdőzéssel a 0 fokos hegyi patakban. Amikor megálltunk kb. úgy elzsibbadtam, hogy csak jégcsákánnyal lehetett lefejteni a bicikliről... Egy gyönyörű tó mellett reggeliztünk és elborzadva figyeltük
    Sziklamászók kukkolása
    az út melletti függőleges sziklán, biztosítás nélkül mászkáló, elvetemült sziklamászó csajszikat.

    Ahogy haladtunk
    Hóhatár felett, hófehér sziklák között
    beljebb Amerika második legnagyobb nemzeti parkjába, a túristák száma is egyre jobban gyarapodott, akik százával rohamozták meg az út melletti hófehér sziklákat. Az amcsik persze itt is hozták a szokásos jófejségüket és sokszor tapsolással és kiabálással bíztattak minket. Pusi pedig a 6464. kilométernél összeszedte az első defektjét, ami egyáltalán nem volt rossz arány... A defektjavítás után pedig folytattuk tovább a hullámvasutazást a félelmetes mammutfenyők között kanyargó, tökéletes minőségű erdei úton
    Mammutok és fenyők
    . Társaim még ebben a meseországban is a Kengyelfutó Gyalogkakukk bőrében és tollában érezték magukat. A Yosemite völgyben értem csak utol őket, de ezek a gyagyások csak a szintemelkedésről, hágókról, magasságokról és a számokról tudtak beszélgetni, ami legalább annyira furcsa volt a földgolyó egyik legszebb vidékén, mint egy Kiss koncerten, az erősítők teljesítményéről társalogni. Mindegy... túrabicajos betegség... rájuk hagytam, ez van...

    Nemsokára meg is érkeztünk a minden képzeletet felülmúló, kolosszusként tornyosuló sziklatömbök között meghúzódó Yosemite völgybe. A meglehetősen népes Visistor Centerben ismét hallottunk magyar beszédet is és az El Capitan (The Nose) nevezetű, függőleges falú gránit sziklaóriás
    A Kapitány
    alatt elhelyezkedő táborhelyen, beiktattunk magunknak egy jól kiérdemelt sziesztát. Pusinak közben újból leeresztett a kereke, amit a zaba és fürcsi után orvosolni kellett. A sziklaóriásoknak köszönhetően itt valóban úgy éreztük, mintha lilliputiak lennénk az óriások országában... legalábbis én nagyon picinek éreztem magam a természet gigantikus "alkotásai" között. A Visitor Centerben moziztunk is egyet, és a kisfilmből megtudtuk, hogy a park létrehozója egy bizonyos John Muir
    John "Longbeard" Muir és szakállnövesztő csapata
    bácsi volt, akinek a szobrával sikerült egy közös fotót is készítenünk. A völgy leghíresebb vízesését (ami mellesleg 900 méter magasságból "csorog" le) sajnos csak kiszáradt állapotában láthattuk, de a víz még így is otthagyta a nyomát a sziklán. A geológiai csodák ezreivel büszkélkedő nemzeti parkban, mintegy 1000 kilométer túristaútvonal található, amelyeknek a túristák csupán az 1 %-át látogatják... Itt található a 2700 éves (!), Giant Grizzly névre keresztelt mammutfenyő is, ami valószínűleg a világ legidősebb élőlénye.

    .

    Napnyugtakor megközelítettük a hatalmas kiterjedésű kempinget is, miközben elhaladtunk a poszterként elénk terülő, Half Dome
    3D poszter HD-ben
    előtt. Ez utóbbi "gránittömböcske" már annyira befosatós látvány volt, hogy szabályosan megijedtünk tőle. Úgy terveztük, hogy az éjszakát ismét az itt található kempingben töltjük, csak éppen az volt a gond, hogy ide nem volt egyszerű belógni. A sötétség leszállta után is csak úgy zajlott az élet, de ennek ellenére mégis sikerült a tábor szélén felállítanunk a sátrainkat. Amikor végre elérkezett volna az alvás és a csendben maradás ideje (elvégre illegálisan voltunk itt), Pusiék érthetetlen módon minden belőlük kiáradó zajforrást (fingást, böfögést, röfögést, röhögést, telefont - amit csak el lehet képzelni) a maximumra tekertek... Nem is kellett sok, hogy megjelenjenek az illetékesek, akik felszólítottak és barátságosan megkértek, hogy hagyjuk el a helyet, mert ha nem tesszük, kihívják a csúnya, gonosz Ranger bácsit, aki majd jól ellátja a bajunkat. A figyelmeztetés telibetalált mert Pusiék ettől annyira berezeltek, hogy még önmagukat is meghazudtolva (nem, hogy engem), 2 perc alatt végeztek a sátorbontással és a pakolással. Hiába nyugtattam őket, hogy nem kell már fosni... Az amerikai állampolgár nem bunkózik a túristákkal... s azt is látták, hogy elmegyünk... megköszönték és tovább nem is óhajtottak zaklatni minket. Sajnos nem tudtam meggyőzni sorstársaimat... Pusi szerint ez vészhelyzet (?) volt, ami azt jelentette, hogy usgyi innen, minél gyorsabban... (??) Én persze hiába kiabáltam Tomiék után, hogy várjanak egy fél (!!!) percet, mert még itt állok egy szál kukiban és nem vagyok kész a pakolással... hiába... ottfelejtődtem a sötétben, Anastacia kíméletlenül őszinte nótájának dallamaival a fejemben: "Left Outside Alone"...

    A veszély elmúlt, Pusiék mégis úgy menekültek, mint az őzek a puska elől, ráadásul úgy eltűntek a pokoli sötétségben, hogy azzal feladták nekem a "Hogyan találjunk rá társainkra, egy kaliforniai mammutfenyőerdőben az éjszaka közepén?" című kérdést, amivel Vágó Istvánnál is már 7 jegyű összegeket lehetett nyerni... A négy lehetséges válasz közül (A. Kiabálás, B. Üvöltözés, C. Sipítozás, D. Kétségbeesett nyüszítés), az elsőt választottam. A megérdemelt nyereményt sajnos nem vehettem át, de kárpótlásul legalább hallottam egy "agresszív kismalacos röfögést" a messzeségből és a hang irányát követve, végre megtaláltam útitársaimat, akiknek még a történtek után is jobban örültem, mint egy agresszív vadmalacnak. Állítólag nem vagyok elég gyors a vészhelyzetekben (sem), amiben biztos van igazság, hiszen ha mondjuk tényleg IGAZI veszélybe kerülnék és egy grizzly medve felágaskodna előttem, nem biztos, hogy a veszély miatt kitisztult érzékszerveim és ösztönösen felgyorsult reflexeim, megmentenének. Ki tudja mire lennék képes, hogy megmentsem a szaros kis életem, miután összeszartam magam...

    .

    .

    .

    .

    30. nap
    Csodás álmok jönnek
    (What Dreams May Come)
    (Gyalogtúra + 97 km)

    (Yosemite National Park) - El Portal - Midpines - Mariposa

    Miután kipihentük a tegnapi hülyeségünket, a mai napra egy kellemes gyalogtúrát is beterveztünk a Half Dome Trail-en, ami az egyik legnépszerűbb túristaútvonal itt a Yosemite-ben. Már az ösvény első méterei is mesébe illő tájon haladtak keresztül, de a folytatás persze ezt is jócskán felülmúlta. Meredek, sziklába vájt lépcsők
    Stairway To Heaven (Led Zeppelin)
    vezettek fel az első vízesésig, ahol Tomiról készítettünk egy fotót, amint éppen mellette áll... csak az a baj, hogy alig látszik belőle valami a gigantikus víztömegtől
    Főszerepben: Tomi, mint fehér pötty
    . A vízesés tetejére kimásztunk és betoltuk szerény, konzervből álló reggelinket, amiből még a szelíd mókusok is kaptak egy-két falatot a bátorságuk miatt. Ezek az állatok annyira közel merészkedtek hozzánk, hogy akár még meg is simogathattuk volna őket. A sovány reggeli egyben azt is jelentette, hogy kifogytak az élelmiszerkészleteink. Zöld színű lagunákon, mammutfenyveseken és kopár fehér sziklák között jutottunk el a Half Dome
    Ilyen nincs is...
    mellett található újabb vízesésig
    Valahol csöpög a csap
    , ami még az előzőnél is elképesztőbb volt! Itt már annyira kicsinek éreztük magunkat, hogy az már fájt.

    .

    A gyalogtúra után újra bicajra pattantunk és megpróbáltunk kievickélni a nemzeti park útvesztőiből. Ez nagyjából sikerült is, de nagyon nehezen tudtuk levenni a szemünket a monumentális sziklákról és a természet alkotta csodákról
    Goodbye Yosemite
    . A Sierra National Forest útvonalán gurultunk ki a Yosemite-ből és valahol itt álltunk meg sziesztázni is az út mellett. A zaba után Tomival meglátogattuk az út szemben lévő oldalán épült vendéglőt és szerencsénkre a tulaj annyira megörült nekünk, hogy még ingyen citromosvizet is adott. Ezután kisétált, hogy megnézze a bicajokat és kiderült, hogy fiatalabb korában ő is megpróbálkozott Amerika átszelésével egy váltó nélküli biciklivel. A mai estére Pusi ismét talált a warmshowers.org-on egy kedvező "ajánlatot" és ez azt jelentette, hogy az éjszakát előreláthatólag ismét vendégeknél töltjük. Eredetileg csak azért kerestünk normális szállást, mert az időközben ránkbüdösödött ruháinkat akartuk volna kimosatni... Már csak meg kellett találni a vidéken épült farmot.

    Mariposa városában teleettük magunkat a Burger King-ben, majd Pusi javaslatára megmásztunk még egy jó hosszú hágót, mondván, hogy a vidéki szálláshelyünk, valahol a hágó teteje után található. Sajnos ez messze nem így volt, ezért kénytelenek voltunk visszafordulni a város, és annak régi főútja felé, miután lecsekkoltuk a telefonos térképemet. A farm jó messze épült a várostól és még a térképpel sem volt egyszerű megtalálni. Végül estefelé egy földesút mentén megtaláltuk a birkák által őrzött faházat és a legnagyobb meglepetésünkre még egy nálunk is fiatalabb házaspár köszöntött minket. Elmondásuk szerint korábban Los Angeles-ben éltek, de megunták a nagy nyüzsgést és kiköltöztek egy farmra
    Down On the Farm
    . A birkák, tyúkok és kecskék mellett macskák és egy kutya is végignyálazott mindannyiunkat. Minket is beleértve tehát állatokból nem volt hiány és a csajszi laptopján még netezni is tudtunk. A faház egyetlen nagy, fal nélküli szobából állt és mindenhol kismacskák nyüzsögtek az ember lába alatt. A Mariposa-ban vásárolt pizzáinkat végre megsüthettük a sütőben és a huggyá forrósodott üdítőinket is jéggé fagyaszthattuk a hűtőben. A csajszi láthatólag vegetáriánus volt mert a pizzánkból csak nagy nehezen fogadott el egy falatot, ellenben a magának készített hatalmas tál salátát nagyon jóízűen lapátolta be. A mosógépük sajnos nem működött, de a fürdőszobát kedvünkre használhattuk. Tomi rendelkezett nálunk a legjobb angol nyelvű beszélőkével, így a vendéglátóink elsősorban tőle értesültek a magyarországi helyzetekről és a túránk körülményeiről. A házban nem volt ágy, ezért a padlón aludtunk. Vendéglátóink pedig a szoba két végében kifeszített függőágyakban töltötték az éjszakát. Éjjel a forró levegő miatt folyamatosan hűtött minket egy fejünk felett forgó, hatalmas ventillátor, aminek a búgó és álmosító hangja egy szempillantás alatt csodás álmok közé ringatott minket. Valamikor éjjel arra ébredtem, hogy valaki nyalogatja a tökeimet, de sajnos nem a leányzó volt, hanem a házban kóválygó kutya kezdett el érdeklődni utánam. Miután félálomban megpróbáltam elhessegetni, végignyalta a pofámat, aztán elment pofozgatni a macskákat...

    .

    .

    .

    .

    31. nap
    Pucéran az esőben
    (Naked In the Rain)
    (106 km)

    Planada - Merced

    Elképesztően gyönyörű, sárga mezőkön és dombokon keresztül hajtottunk ki a főút felé, miután elbúcsúztunk Christie D'Anna-éktól és megköszöntük nekik a nem mindennapi vendéglátást. Ezekről a tipikus kaliforniai, száraz, füves pusztákról állandóan John Steinbeck híres regénye, az Egerek és emberek felejthetetlen sztorija fészkelődött bele az agyamba, amely ugyancsak a kaliforniai Soledad-ban játszódott. (Hollister után már nem is jártunk nagyon messze tőle). A regényből készült film pedig az egyik legjobban sikerült adaptáció, amit valaha megfilmesítettek. Mondjuk John Malkovich-al, Gary Sinise-el és Sherilyn Fenn-el nehéz is lett volna tévedni.

    Pusival még indulás előtt megörökítettük egy párszor a különös szálláshelyünket és a környékét, majd a magyar minőségű, foltos mellékutat szegélyesző, kiégett tájon
    Sárga padlószőnyeg
    kattogott sűrűn a fényképezőgépem, mert egyszerűen nem tudtam betelni az afrikai szavannákat felidéző tájjal. Egy alkalommal még a kíváncsi szarvasok is átfutottak előttünk, akiket sikerült is a megfelelő pillanatban lefotózni
    Ilyet még nem láttatok, mi?
    . Reggelinél észrevettem, hogy hiányzik a sátram, aminek ott abban a pillanatban nem nagyon tudtunk örülni. A rossz minőségű út, a gyors tempó és a megnyúlott gumipók miatt, minden valószínűség szerint elhagytam valahol... Nem volt mit tenni, vissza kellett tekernem a forgalmatlan úton és szerencsére pár kilométer után rá is akadtam az út közepén fekvő, piros "szivar alakú" tárgyra. UFO-nak még nem örültem soha ennyire és ezek után még jobban meg tudtam becsülni Tominak a gagyi kölcsönsátrát, bár az eszement tempót a gödrökkel teli úton valószínűleg soha életemben nem fogom megérteni...

    .

    A sárga mezők a Merced felé haladó főút mellett is folytatódtak és a város előtt ismét kaptam egy hátsó defektet. A pálmafákkal beültetett, tipikus kaliforniai település pont ugyanúgy nézett ki, mint amilyeneket az amerikai filmekben láttunk. A többnyire felújított, verandás viktoriánus házak, tökéletes rendben voltak tartva. A széles országutak és parkok is szinte mindenhol ragyogtak a tisztaságtól és rendtől. Hiába ez Kalifornia... Még egy Elm Street és egy Mulholland Drive nevű utca mellett is elhaladtunk, de sajnos ez utóbbinak semmi köze nem volt David Lynch döbbenetes filmjéhez, ugyanis az L.A.-ben játszódott. Miután a könyvtárat és a drága élelmiszerboltot is meglátogattuk, folytattuk a nyomulást a Csendes Óceán és a parti-hegység felé az egyre nagyobb pusztaságban. A viharfelhők közben vészjóslóan elkezdtek gyülekezni felettünk és a fürdést is csak egy út melletti csatornában tudtuk megoldani. A sátrakat egy kukoricás mellett állítottuk fel és a fülledt levegő miatt mindhárman csórén, egy szál kukiban vártuk (felvétel erről nem készült), hogy lecsapjon ránk a pusztítás, de szerencsére csak a vihar széle érkezett el hozzánk. A kellemes permetelő eső épphogy csak lemosta rólunk az izzadságot.

    .

    .

    .

    .

    32. nap
    Afrikai szavannák Kaliforniában
    (African Savannah in California)
    (116 km)

    Los Bannos - Hollister

    Mikor kibújtam a sátorból, Tomiék már belehugyozták a homokba egymás neveit, de az utolsó betűkre már nem volt elegendő anyag. A permetezés után, alföldi tájakon és hatalmas kukoricatáblák mellett haladtunk folyamatosan a parti hegység felé, egyenlőre még kellemes időben. Errefelé a települések nevei már mind spanyolok voltak és a lakosság nagy része is mexikói bevándorlónak nézett ki. Miután átkeltünk egy hágón, ismét gyönyörű, sárga fűtenger és mesebeli mediterrán jellegű, kopár táj keretezte a főutat, ahol már Sacramentót és Los Angeles
    Egy köpésre L.A.-től
    -t is kiírták. Nekem személy szerint annyira tetszett ez a vidék, hogy kénytelen voltam többször is lassítani és megállni. Ez miatt megint annyira lemaradtam a többiektől, hogy úgy gondoltam, ezek után biztos véglegesen ki leszek tagadva a társaságból. Az afrikai szavannákra emlékeztető sárga mező és a mesekönyvekből idevarázsolt, ritkásan elhelyezkedő, félig elszáradt, göcsörtös ágú fák, annyira magával ragadtak, hogy az sem érdekelt, ha fejbelőnek... Számomra az egész amerikai túra egyik legvonzóbb vidéke volt ez és az itt készített fényképeim
    The Trees (Rush)
    is a kedvenceim közé tartoznak. Az sem véletlen, hogy Rihanna: Only Girl című mega-gigaslágerének a videóklipjét is itt forgatták.

    A mesevilág sajnos nagyon rövid ideig tartott és mire visszacsöppentem a valóságba, társaim már rég a parti hegység közelében jártak. A vízválasztó hegyek után a megyeszékhelyen találtuk magunkat (Hollister), ahol megkerestük a könyvtárat és miután végeztünk a netezéssel, szomorúan kellett megtapasztalnunk, hogy az óceán közelében bizony egy csapásra véget ért a kánikula. Csupán egy órát töltöttünk az épületben (ahol a szigorú szabályzat szerint, még be is regisztráltak minket) és ennyi idő elég volt az időjárásnak, hogy 15 fokkal lecsökkenjen! Vacogó fogakkal és remegő lábakkal kapkodtunk minden meleg cuccot magunkra, hogy megvédjük magunkat a fagyos szél heves lökéseitől. A több mint 32 napos Neandervölgy-i Style szakállamnak itt tudtam először örülni, mert legalább megvédte az arcomat a hidegtől. A hideg óceáni levegő meghozta a kaliforniára jellemző ködös éghajlatot is és a tejfehér pára mindenhol megtelepedett a körülöttünk lévő dombokon. A szőlőültevények idei termése előreláthatólag ismét aranyérmes lesz, ahogy az Kaliforniában lenni szokott. Az itt készült Cabernet Sauvignon borok nem véletlenül világhírűek... Hollister után egy cementgyár (vagy mi?) közelében találtunk táborhelyet, ahol kidobált régi bútorokból csináltunk tábortüzet és a vacsit egy kiselejtezett kanapén fogyasztottuk el, csak úgy stílusosan, hajléktalan módra...

    .

    .

    33. nap
    Partól partig
    (Coast To Coast)
    (75 km)

    Watsonville - Aptos - Santa Cruz

    .

    A sűrű felhőtakaró és a köd még reggel is beborította az eget a fejünk felett, a hőmérséklet pedig tartotta a 15 fokos átlagot, amit mi a sivatag után mínuszoknak éreztünk. A Watsonville felé vezető út mellett elképesztő méretű málna, paradicsom, hagyma és eperföldek között haladtunk a Csendes-óceán partja felé. Ameddig csak a szem ellátott, mindenfelé a gyümölcstermesztés uralta a képet. A dolgozók szinte kivétel nélkül, mind mexikói bevándorlók voltak. Pusi több alkalommal is lopott az átlagosnál nagyobb méretűre nőtt eprekből, de senki nem szólt ránk, hisz mindenki tisztában volt vele, hogy ekkora mennyiségű termésből ha hiányzik egy-két darab, még nem fog csődöt jelenteni a kaliforniai mezőgazdaság.

    Watsonville-ben könyvtáraztunk, majd miután végeztünk, kénytelenek voltunk megszabadulni a meleg cuccainktól, mert időközben eltűntek a felhők az égről. Nemsokára el is értük az óceán partját, amit Pusiék úgy ünnepeltek meg, hogy körbetáncoltak. Neki, aki az Atlanti-óceán partjától indult, 61 nappal ezelőtt, különösen nagy élmény lehetett meglátni Amerika nyugati partját, de én sem nagyon akartam elhinni, hogy a Csendes-óceánt látom. Először csak 5 dollár ellenében akartak minket beengedni a strandra, de ehelyett inkább kerestünk egy ingyenes helyet, ami leginkább a szörfösök paradicsomára emlékeztetett. A hűvős levegő miatt Tomival kihagytuk a fürdőzést, de Pusi persze nem hagyhatta ki, hogy megmártózzon a föld legnagyobb, összefüggő víztömegében
    Csendetlen óceán
    . A mókusetetéssel egybekötött eper és konzervzabálás után elindultunk Santa Cruz városa felé, ahol előreláthatólag szintén lesz szállásunk. A kikötővárosban már rengeteg spanyol szó elhangzott az itt élő emberek ajkáról, ami nem csoda hiszen kalifornia lakossága nagy számban mexikói bevándorló. Clint Eastwood persze ezt a helyszínt sem hagyhatta ki és a 80-as évek elején végig is csörtettek egy autós üldözés erejéig az utcákon. "Az igazság útja" című filmben pedig az itteni tengerpart is szerepelt, ahová nem sokára mi is ellátogatunk.

    Előtte azonban a szállásadónkat kellett felkeresnünk, akit viszonylag gyorsan meg is találtunk a kertvárosban épített, tipikus amerikai faházak között. A 30 éveseket is megszégyenítő mozgású, nyugdíjas néni valaha fizika tanárnő volt és kedvenc hobbijának, a barkácsolásnak szentelte a szabadidejét. Mi pedig pont kapóra jöttünk neki, ugyanis a kertjében éppen egy virág és cseréptartó fatákolmányon munkálkodott. Hárman, percek alatt kifúrtuk, összecsavaroztuk és összekalapáltuk neki az építményt, amiért cserébe visszavárt minket vacsira, fürdésre, mosásra és alvásra. A bicajokról lepakoltuk a felesleges súlyokat és elmentünk várost nézni. Láttunk egy-két különös dolgot a belvárosban és az óceán partján, amelyek tényleg szinte csak Kaliforniára jellemzőek. A minden képzeletet felülmúló autócsodáktól kezdve a Disneyland-hez hasonló vidámparkig
    Kaliforniai hullámvasút
    , volt itt minden. Nekem legjobban talán azok a figyelmeztető kresz táblák tetszettek, amelyekre állatokat festettek és azt próbálták közölni velük, hogy óvatosan közlekedjünk, mert az útnak ezen a szakaszán "macska átkelésre" kell számítani...

    Estefelé a homokos tengerpart megtelt a röpladázók seregével és az óceánba nyúló stégen a fókák
    Cápakaja
    lenyűgöző bemutatót tartottak arról, hogy melyikük a legerősebb példány. Visszafelé Pauláék utcájában, Tomi keresztbe felnyalta a biciklijével együtt az aszfaltot, miközben két kézzel mutogatva magyarázkodott valamit a szomszédoknak. Ezzel még nem is lett volna baj, csak éppen rajta ült egy guruló biciklin... Tomi testvér felmosása után végre visszatértünk Pauláék házához és megismerkedhettünk a férjével is, aki még ráadásul basszusgitározott is, majd a mosás után hivatalosak voltunk egy jellegzetes "amcsi vacsira". A nagy adag sajtos tésztából és zöldségből 5x, 6x is mertünk a tányérunkra, miközben kicseréltük egymással az élményeinket. A zaba és a fürcsi után ismét földön alvás következett, a hirtelen elsötétült nagyszobában. Nekem persze szokás szerint a lefekvés után is akadt valami elintéznivalóm, és miután Tomiék visszafojtott nagy röhögésének közepette, mindenre rálépve és mindent felborítva kibotorkáltam a konyhába a villanykapcsolót keresni, mindenki nagy meglepetésére (vagy inkább nem meglepetésre), sikerült az elcsendesedett házban bekapcsolnom a gyümölcsturmix gépet...

    .

    .

    .

    .

    34. nap
    Half Moon Bay
    (Half Moon Bay)
    (98 km)

    Santa Cruz - Pigeon Point - Half Moon Bay

    Másnap még reggelit is kaptunk a vendéglátóinktól, majd a közös fotózás
    Paula és gyogyós társasága
    után irány a kaliforniai óceán parti sugárút. Az idő még mindig felhős és ködös volt, de a szél meglepetésünkre egy kicsit lecsillapodott. Egészen Pigeon Point-ig tekertünk megállás nélkül, ahol Amerika legrégibb világítótornya
    Világító kuki
    is található. A kellemes, tiszta levegőre és a sziklás parthoz csapódó hullámok
    Pacifika Ósün
    látványára már ki voltunk éhezve egy ideje, így az épület melletti zaba után meglátogattuk a múzeumot is és a szusszanás után, friss energiákkal folytattuk tovább utunkat a Half Moon Bay felé. Ez utóbbi kikötő és városka a frisco-i környék egyik leghíresebbike és a szörfösöknek is ez az egyik fellegvára. A mai napon sok minden nem történt, azon kívül, hogy Tominak és Pusinak összeakadt a nem létező bajsza egy Hawaii repülőút mikéntjéről és hogyanjáról... A könyvtárazás és netezés után, amennyire csak tudtuk megközelítettük San Francisco-t és estefelé sikerült találnunk egy táborhelynek tökéletesen megfelelő, erdős területet is. Mielőtt még befészkeltük volna magunkat, Pusi megmártózott a fagyos Csendes-óceánban a mindenre elszánt szörfösökkel egyetemben. A sorompóval lezárt mellékút pedig mesebeli fenyőfák között kanyargott
    Újabb horrorfilmforgatási helyszín
    el a forgalmas főúttól, ahol csak a Tomi telefonjából üvöltő Tankcsapda zenekar tudta megzavarni a békés erdei hangulatot.

    És ha már ilyen sokszor előkerült a túraleírás során a zene és maga a rockzene, talán le is írhatom, hogy miért is ez utóbbi a kedvenc stílusom. Leginkább azért, mert ez egy nyitott, szabad stílus! A legszabadabb... szinte mindent megvalósíthatsz benne és mindent meg is kapsz tőle! Az egész élet benne van.. nincsenek olyan korlátok, mint egy másfajta műfajban. Emellett lehet egyszerre ösztönös és zsigeri ugyanúgy mint kidolgozott és tudatosan megkomponált. Ha zenész vagy, kifejezhetsz általa minden emberi érzelmet: Agressziót, haragot, lázadást, dühöt, feszültséget és bánatot ugyanúgy mint örömöt, vidámságot, boldogságot, romantikát, extázist, szépséget és szeretetet... A klasszikus zenétől a jazz-en és világzenén keresztül a populásrisabb hangzásokig, minden belefér. Ezért én úgy gondolom, hogy aki a rockzenét nem szereti, az nem a rockzenét nem szereti, hanem magát a Zenét! Sajnos manapság a zene szeretete egyre inkább a háttérbe szorul. Én azt veszem észre, hogy totális az értékválság. A mai srácok készen kapnak egy csomó mindent és sokukból hiányzik a szenvedély, a lelkesedés. Bármi iránt... Amikor 15 éves voltam, akár három hónapon át is kuporgattam egy nagyon vágyott lemezre. Egy mai 15 éves meg 5 perc alatt lekapja a netről a csapat komplett diszkográfiáját, méghozzá teljesen ingyen. Csupán pár gombot kell megnyomnia. Nem csoda, hogy nincs lelkesedés, nincs szenvedély. Úgy ömlik rájuk a zene, meg minden egyéb információ, hogy képtelenek feldolgozni. Döbbenetes látni, hogy a mai fiatalok fejében micsoda káosz van. Mindenki médiasztár vagy celeb akar lenni és olyan példaképeik vannak, akik semmit nem tettek le az asztalra, maximum szerepeltek valami valóságshowban vagy levetkőztek valami magazin címplapján. Kontroll nélkül szabadult rájuk egy csomó minden, és minden annyira gyorsan pörög, hogy nincs is idő elmélyedni valamiben, legyen az egy lemez, egy könyv, film vagy egy tartalmas beszélgetés...

    .

    .

    .

    .

    35. nap
    Szülinap a Golden Gate híd alatt
    (Birthday Under the Golden Gate Bridge)
    (82 km)

    San Francisco

    Reggel rohadt hideg volt, a köd teljesen beterítette a vidéket. Minden meleg ruhát magunkra kellett húznunk és bármilyen hihetetlen, de a szörfösöket még ez a barátságtalan idő sem riasztotta el a hullámlovaglástól! Ők talán még nálunk is őrültebbek voltak. Miután kigurultunk a gyönyörű fenyőfák alól, szép lassan el is érkeztünk San Francisco-hoz és a Bay Area-hoz. Ezen a vidéken született meg a Thrash Metal, mint zenei stílusirányzat, olyan úttörő csapatoknak köszönhetően, mint a Metallica, Megadeth, Testament, Exodus vagy a Forbidden. A külváros brutális emelkedői és hírhedt, egyedi viktoriánus házai után a felhőkarcolókat is megpillantottuk, de egyenlőre azok még ködbe voltak burkolózva. Miután legurultunk a City sűrűjébe
    Kaliforniai hullámvasút Nr. 2.
    , sikerült a történelmi kábelvasútat is leccsekkolnunk, amelyet kézzel fordítottak meg a lejtő alján, a várakozó túristák szeme láttára. A központon található Apple székházba is besétáltunk egyet netezni, bár a cég alapítójával, az azóta elhunyt Steve Jobs-al már sajnos nem futhattunk össze.

    Szinte hihetetlen volt, hogy a föld egyik legnépszerűbb városában bicajoztunk. A híres függőleges dombokra kiépített úthálózaton, helyenként képtelenség volt kitekerni
    Tomi próbálkozik
    biciklivel és akármennyire hihetetlen, még a felhőkarcolók egy részét is erre a lehetetlen, dombos, hullámos területre építették. Meglátogattuk a Chinatown
    Ahol egy kicsit ferdén néztek ránk
    -t is, ahol többek között a félelmetes hangulatú Nagy zűr Kis-Kínában-t is forgatták 1986-ban. Egy magamfajta filmrajongónak valóságos csoda volt ebben a városban tekerni, hisz talán még amerikai viszonylatban is brutálisan sok filmet készítettek itt! A magas dombokról gyönyörű kilátás nyílott az öbölre is, aminek a közepén az Alcatraz
    Bejutni sem egyszerű...
    börtönsziget késztetett minket többszöri megtorpanásra. Nem is olyan rég láttam az Éli könyvében, Denzel Washington-t, amint ugyanebben az öbölben húzza a csónak evezőit... Úgy terveztük, hogy az évente több, mint másfél millió túristát vonzó szigetet, holnap mi is meglátogatjuk. A North Beach leghíresebb, virágokkal teljesen beborított, kanyargós utcáján (Lombard Street) is legurultunk, aztán irány a szeles tengerpart. A túristaáradattól csak úgy nyüzsgött a part és sajnos az Alcatraz-i kalandot is hanyagolnunk kellett, ugyanis annyi volt az érdeklődő, hogy csak 2 nap múlva kerülhettünk volna sorra.

    Szieszta és sirályetetés
    Kaja végveszélyben
    volt a programunk a kikötőben, majd ezután Tomi 12 dollár ellenében megkukkantott egy tengeralattjárót
    Partravetett fémhal
    is belülről. A felhők is kezdtek felszakadozni és a kezdeti forgalmas bekötőutak után egy csapásra megváltozott a hangulat és a közlekedési morál a tengerpart mellett. Széles kerékpárutak kanyarogtak a tiszta és rendezett parkosított területeken. Irdatlan mennyiségű kocogó és kerékpáros közlekedett itt, de az utak olyan szélesek voltak, hogy nem okozott problémát a tömeg. Szinte pillanatok alatt megérkeztünk Frisco legnagyobb látványosságához, a Golden Gate
    Arany kapu
    hídhoz. A sokáig a világ leghosszabb hídjaként ismert építmény valóban ott állt előttünk, félig ködbe burkolózva, bármennyire is hihetetlennek tűnt... A "sima" látvánnyal persze mi nem elégedtünk meg, mert át is kerekeztünk
    Egy kicsit eljöttünk otthonról
    rajta. Nemhogy a kilátás, de a méretei is szédületesek voltak és a szél olyan erővel bombázott minket, hogy alig bírtunk tekerni. A metropolisz messze innen volt a legszebb. A vacsi és egy kis kavircolás után lefotóztattuk magunkat a híddal a háttérben
    Klasszikus fotó
    és nem valószínű, hogy el is hittük akkor, hogy ez velünk tényleg meg is történik.

    .

    Már csak táborhelyet kellett keresni, de a szigorú kempingszabályok miatt ez nem volt egyszerű dolog. A híd lábánál található egyetlen kempinget persze csak regisztrálás után szabadott igénybe venni és mi kénytelenek voltunk ide is észrevétlenül legurulni. Az óceán partján
    Itt nem egyszerű táborozni
    vártuk meg, hogy ránk sötétedjen és ezt a tökéletes, a partra csapkodó hullámok zenéjével aláfestett pillanatot használtuk ki arra, hogy megünnepeljük Pusival a szülinapunkat, ugyanis pont egy napon születtünk. Tomitól egy táblacsokit kaptunk ajándékba és pezsgő híjján ezzel "koccintottunk"... (Megjegyzem: finomabb is volt bármelyik pezsgőnél). Ezek után már csak a "bosszúm" következett a sok kapkodásért és a túra teljesítménytúrás jellege miatt, amit Pusin töltöttem ki az "ez egy szar szülinap volt" mondatommal, aminek persze nyílván egy túldramatizált reakció lett a vége.

    Sajnos a sok szép és hihetetlen pillanat mellett én személy szerint a testünk és a lelkünk végletekig hajszolását viseltem a legnehezebben, ami messze nem az én stílusom, annak ellenére sem, hogy imádok sportolni és mozogni. De mivel tisztában voltam vele, hogy mire is vállalkoztam, úgy gondoltam, nem lenne helyes hibáztatnom ezért a társamat. Ha mondjuk csak egy hétig tartott volna a túra, az egészen más... Ott még talán nem feltétlenül kell sok energiát tartalékolni (lásd: Colorado), de egy 5 hetes "kiruccanás" utolsó szakasza, azért már jobban megviseli az embert minden tekintetben. Egy ilyen típusú kaland nem csupán fenékig tejfel, itt bizony nagyon sok mindennel meg kell az embernek küzdeni. A gyilkos szembeszéltől kezdve a szélsőséges hőmérsékletig, a kilátástalan és veszélyes helyzetektől a megfogyatkozott kajáig, az energiaveszteségtől a műszaki hibákig, a társaink rigolyáitól a nélkülözésekig és a honvágyig, mindennek ki vagyunk téve. Egyes helyzetekben még a jókedély és a humor sem tudja palástolni a reménytelen szituációt...

    .

    .

    .

    .

    36. nap
    Csordultig tele élményekkel
    (Full of Experiences)
    (55 km)

    San Francisco

    Egy eldugott fa árnyékában húztuk meg magunkat éjszakára az óceán és a kemping közelében. Szerencsére nem zavart el minket senki, de reggel egy jókora emelkedővel kellett megküzdenünk, hogy visszajussunk a jócskán felettünk húzódó főútvonalhoz. Újra áttekertünk a hídon, amire félelmetes látványú tejfehér köd telepedett. Pusi már a táborhelyről is készített róla képeket
    Frisco ködben
    és nem túlzás azt állítani, hogy talán ezek lettek mind közül a legérdekesebbek. A köd miatt a hídról az egész metropolisz és az öböl, ezüstszínű fekete-fehér képeslapként terült el előttünk. Óriási szerencsének tartom, hogy ezt a szinte csak itt létrejövő jelenséget megláthattuk!

    Ahogy a Golden Gate meredek kerékpárútjáról legurultunk, máris a belvárosban találtuk magunkat. Mindjárt meg is céloztuk a metropolisz központján található tűhegyes épületet, a Transamerica Pyramid-et, ami a város legmagasabb épülete is egyben. A szépen kitisztult időben, elláttunk a tetejéig
    Kaliforniai piramis
    is, bár épphogy csak nem gurult le a fejünk a hátunkon... Már 5 hete voltunk Amerikában (Pusi már 64. napja), de még mindig hihetetlen volt számunkra, hogy tényleg itt vagyunk. Ebben a városban például annyi filmet forgattak már, hogy ha felsorolnám az összeset, valószínűleg új fejezetet kellene nyitnom. A híres emberekkel ugyanez a helyzet, de sajnos nem találkoztunk össze se Clint Eastwood-al, se Joe Satriani-val, se Danny Glover-el, de még Bruce Lee-val sem, pedig ő már meg is halt... A toronyházak után újból felkerestük az Amerikában is az egyik legnagyobb területen elhelyezkedő Chinatown-t, ahová még a város hivatalos tűzoltóságát is becsempészték. Mivel Tomi volt az egyetlen tűzoltó hadnagy közöttünk, természetesen fel kellett keresnünk az épületet, abban a reményben, hogy egy valódi San Francisco-i tűzoltó sisakkal térhetünk haza, de Tomi jóhiszeműsége ezen a ponton egy kicsit túllőtt a célon az amcsi tűzoltók jófejségét illetően, ugyanis a sisaknak a nyílvánvaló anyagi értéke mellett, eszmei és személyes értéke is volt. Ezért Tomi csak egy kölcsönsisaknak örülhetett
    "Kiolthatatlan" tűzoltóvigyor
    , pár perc erejéig.

    .

    A kínai negyed után feltornáztuk magunkat a Telegraph Hill-re, és szokás szerint innen is gyönyörű volt a kilátás. Itt volt szerencsénk lecsekkolni az Oakland Bay Bridge-et is és a felhőkarcolók
    Kaliforniai felhőket karcolgatók
    félelmetes beton és üvegtömbjeiről is pompás kép tárult a szemünk elé. Ezt követően még egyszer utoljára megcsodáltuk az Alcatraz börtönszigetet a kikötőből, majd ajándékvásárlással egybekötött fürcsi következett. Ez utóbbit én ismét kénytelen voltam kihagyni és helyette inkább a 3 napja hordozgatott felesleget pakoltam ki magamból a kikötő budijában, illetve gyorsan pótoltam is egy kis élelmiszerrel (Bár az óceán felől nyomuló viharos szél a felét kifújta a kezemből és a számból). A friscó-i fókák bemutatója után, elmentünk még egyet dombot mászni, (hogy is lehetne másképp közlekedni ebben a hullámvasutas városban?) és megpróbáltuk megközelíteni a repülőteret. Az odavezető út a négerek lakta külvároson keresztül nem volt éppen meggyőző és résen kellett lennünk, hogy a szemünk előtt drogot cserélgető bandák nehogy eltüntessenek minket San Francisco térképéről. A repteret egy nagy nehezen begyűjtögetett kartonpapírvadászat után végre sikerült megközelítenünk, de a környékén elég necces volt táborhelyet találnunk. Teljesen ránk is sötétedett mire leálltunk végre egy bicikliút mellett, de a terület abszolút nem volt szélvédett helyen, ezért Tomi kölcsönsátrára ismét rá kellett pakolnom mindent, a biciklimtől kezdve az összes cuccomig, hogy ne röpítse el a szél. S miközben a maradék fél liter vizet magamra öntögetve próbáltam valahogy lemosni rólam a szennyet a közben rázendítő esőben, úgy éreztem, hogy 5 hét után, most már egy kicsit elég is volt ebből az egészből...

    .

    37. nap
    "Nem vagyunk többé Kansasben"
    ("We're Not In Kansas Anymore")
    (10 km)
    +
    (Repülővel)

    San Francisco - Dallas - London

    5 órakor ébredtünk, de még így is kapkodnunk kellett, hogy elérjük a gépet. A 37 napja magammal hurcolászott, csomagoláshoz használt folpack úgy gondolta, hogy ő nem akar letekeredni magáról, így a bicajomra ráborított kartonpapírokat gyakorlatilag csak a kábelkötegelők tartották... Már csak az volt a kérdés, hogy ilyen csomagolási állapotban, hogyan fogja átvészelni a fél világ átrepülését? De szerencsére valami érthetetlen okból kifolyólag, még így is felrakták a gépre. A Dallas-ig tartó repülőút még kibírható volt, de az ottani kavirc a csekkolással és az utána következő Dallas - London repülőút életem egyik leghosszabb napja volt. Ehhez még az is hozzájárult, hogy Londonban a leszálláskor elsodródtunk egymás mellől, így kénytelen voltam egyedül végigcsinálni az átszállási procedúrát Európa egyik legnagyobb repterén: a londoni Heathrow-n. Az én repülési tapasztalatommal ez valószínűleg egy csodával határos akció volt, de végül sikerült megtalálnom a városokat is megszégyenítő terminálok sűrűjében a bécsi járatot. Tomiék csak utánam érkeztek, és talán ez volt az egész túrán az egyetlen alkalom, hogy nekem kellett várnom rájuk... Dorothy híres mondata az "Óz a nagy Varázsló-ból" (We're Not In Kansas Anymore), sajnos nem teljesen fedi a valóságot, de Amerikát mégiscsak stílusosan kell elhagyni...

    .

    .

    38. nap
    Magyar vándor
    (Hungarian Wanderer)

    London - Bécs
    (Repülővel)
    +
    Schwechat - Schwadorf - Ebergassing - Götzendorf - Mannersdorf - Hof - Donnerkirchen - Schützen - Oslip - St Margarethen - Rust - Mörbisch - Fertőrákos - Sopronkőhida - Sopron
    (95 km)

    Bécsben szokás szerint elcseszték a bicajokat. Az enyémnek az első váltóját és az első sárhányóját görbítették el, az összerakás így egy kicsit tovább tartott, de csak talán 3 perccel. Úgy terveztük, hogy még a mai nap eltekerünk Sopronba, hogy elérjük a vonatot, de a bécsi járat késése miatt az idő egyre szűkösebbé vált. Tomi még Londonban felajánlotta, hogy náluk alhatok, ha úgy adódik, de Bécsben a rohanás miatt erről egy szempillantás alatt mindketten megfeledkeztünk. Végül aztán, ahogy már megszokhattam, a korábbi történésekhez hasonlóan, ismét ottfelejtődtem a meghibásodott bicajommal egyetemben. Naívan elhittem azt, hogy a Dire Straits frontemberének örökérvényű sorai ("You did not desert me, my brothers in arms") ebben a csapatban is érvényesülni fognak, de ez sajnos nem így alakult... Részben magamnak és részben társaimnak is köszönhetően. Nem is ért nagy meglepetés, csak éppen az volt a baj, hogy nem volt nálam térkép, és így le kellett mondanom arról, hogy a mai nap elérem a soproni vonatot. A reptéri személyzet és egy bicajos srác is felajánlotta a segítségét, de megköszöntem és sikerült visszaállítanom a váltót a nagyjából megfelelő helyére.

    Miután lemostam magamról az olajat, kigurultam a terminálból, de sajnos még arról sem volt semmi fogalmam, hogy merre van kelet, mert a felhőtakaró tökéletesen eltakarta a napot. Az idő ezek után még jobban elromlott és sokszor rázendített az eső is. Térkép hiányában másfél órát pöcsöltem Schwechat környékén, mire megtaláltam a Götzendorf (erre az egy település névre emlékeztem tavalyról) felé vezető utat, amivel csak azt értem el, hogy még a legutolsó Sopron-ból induló vonatot is lekéstem. A lajtai hegység környékén már tudtam merre járok és Sopron sem volt annyira ismeretlen, de a vasútállomáshoz azért kellett némi segítséget kérnem. A vonatok persze már mind elmentek nélkülem és ezek után már csak azt kellett kitalálnom, hogy sátor nélkül hol fogom tölteni az éjszakát. Az állomásra nem engedtek be, ezért keresnem kellett valahol egy kényelmes padot, amit meg is találtam egy parkosított területen. A hálózsák hálistennek melegen tartott és bármennyire is szokatlan volt a szituáció és a fekvőhely, nagyon örültem, hogy végre kipihenhettem magam. Lehet, hogy sokan úgy gondolják ezek után, hogy csalódást kellene éreznem, de nem! Örömöt éreztem... Végigcsináltam... Végigcsináltuk... Meghódítottuk Amerikát, méghozzá biciklivel! Olyat tettünk, amit nem sok ember mondhat el magáról, de ami még ennél is sokkal fontosabb, hogy megvalósítottunk egy álmot, ami mindannyiunkban közös volt! És ennek az egyedül töltött utolsó éjszakának volt talán a legkülönösebb hangulata, mert legalább azt is megtapasztalhattam, hogy milyen érzés 1 napig hajléktalannak lenni.

    .

    .

    39. nap
    39 év és 39 nap
    (39 Years & 39 Days)

    Sopron - Szombathely - Nagykanizsa - Kaposvár - Dombóvár - Bonyhád
    (Vonattal)

    Mindent összevetve, még a mai napig sem tudom elhinni azt a tényt, hogy elmentünk egyet bicajozni Amerikába! Hihetetlen kalandokon mentünk keresztül, amiben vegyesen voltak katartikus és küzdelmes pillanatok is bőven, de ami a lényeg, hogy ezt az élményt (minden jó és rossz tanulságával együtt), már senki nem veheti el tőlünk! Utólag már az sem számít sokat, hogy egy ilyen hosszú túrán a személyes kapcsolatok sem voltak felhőtlenek... ennyi bőven belefért. Másrészről pedig az egyáltalán nem meglepő, hogyha 3 magunkfajta őrült, csökönyös férfiembert ilyen hosszú időre összezárnak, azok idővel valószínűleg biztos összakapnak valamin. Nálunk sem történt ez másképp és én még mindig jobban tudok örülni ennek, mintha túlságosan megszerettük volna egymást... Én személy szerint nagyon hiányoltam egy belevaló lány/hölgy részvételét is az 5 hetes utolsó szakasznál, aki úgy igazán rendbe tudta volna rakni a férfiak ego problémáit és akkor egészen biztosan nem alakultak volna úgy a dolgok, ahogy alakultak. Alapvetően nekem a legnagyobb problémát maga a túra teljesítménytúrás jellege jelentette, ami kb. annyira messze áll tőlem, mint Makó, Tokiótól. Annak ellenére, hogy imádok vad, szélsőséges és messzi tájakon bringázni és túrázni. A szélsőséges fizikai és mentális túlkapások és a testünk/lelkünk sanyargatása viszont nagyon nem az én világom! Ezekből már sok évvel ezelőtt "kigyógyultam" és azóta is az "arany középút" a legfontosabb irány számomra, az élet minden területén. Hiszen már Buddha óta tudjuk, hogy "A laza húr nem szól, a túlfeszített pedig elszakad... ha harmóniára vágysz, keresd az arany középutat!" Más kérdés, hogy erre a harmónikus középpontra a legnehezebb rálelni, de én ezért is tartom ezt az élet egyik legnagyobb kihívásának... A jó értelembe vett, igazi "őrültséget" szerintem nem csak a szélsőséges tettekben és a "normálistól" való elszakadásban kell keresni, hanem az elfeledett középpontunk és tiszta valóságunk újra felfedezésében is. A mai "szétcsúszott" világban ez sem egyszerű dolog.

    Persze tudtam, hogy mire vállalkozom és ennek ellenére mégis bevállaltam, hiszen ennyi kompromisszumot meg kellett engednem magamnak ahhoz, hogy eljussak Amerikába. Egy kicsit hiányoltam a csapatból az egymás iránti alázatot, önzetlenséget és bizalmat, aminek hiányában szerintem nem létezik jó közösség és barátság. A kerékpározási szokásaink különbözősége miatt sem találtunk sokszor rá egymás gondolataira, de lényegében ezzel sincs semmi baj, hiszen - ahogy Pusi is említette - kerékpártúrázni ezerféleképpen lehet.

    De, hogy valami pozitívat is írjak a túráról és a társaimról, még így ebben a formában is ez volt életem legnagyobb biciklis élménye, hiszen sikerült eljutnunk olyan helyszínekre, amelyekről eddig csak álmodtunk. Az Amerikaiak jófejsége, kedvessége, segítőkészsége és őszinte érdeklődése nagyon jó hatással volt ránk és mikor vissza érkeztünk Magyarországra, egyből feltűnt a két nép közötti mentális különbség. Én leginkább a természeti és történelmi helyszínek látogatása és persze az álom megvalósítással egybekötött kalandvágy céljából utaztam ki az Államokba, társaim pedig elsősorban biciklitúrázni indultak és nagyjából egyet is értek, azzal a szemléletmóddal ahogy ők ezt meg is valósítják. Úgy gondolom, hogy hosszútávú biciklitúrázni Pusival érdemes igazán. Nem csak azért, mert már nagy tapasztalatra tett szert, hanem mert egy igazi elhivatott őrült, aki nagyon komolyan (talán túl komolyan is) veszi ezt az egészet. A szokásaihoz nem egyszerű alkalmazkodni, de aki hasonlóképpen gondolkodik, az idővel be tud illeszkedni mellé. Amit végigcsinált az elképesztően nagy teljesítmény, utólag talán még magamnak sem ajánlanám... és akit elsősorban a célkitűzéses, embertelen kihívásokat magába foglaló túrabicajozás érdekel, az minden bizonnyal egy jó csapattársra fog lelni benne. A magam részéről úgy gondolom, hogy a kerékpártúrázási szokásaink nagyon sok mindenben hasonlóak, de alapvetően mégis inkább különböznek egymástól. Tomival ketten nagyon összeszokott párost alkotnak... sokszor ijesztő, hogy mennyire egy rugóra jár az agyuk. Tomi probléma megoldó és kommunikációs képessége nélkül pedig nehéz lett volna elképzelni ezt a vállalkozást.

    Úgy érzem, hogy én mindent megtettem annak érdekében, hogy kreatívan és békében csináljam végig az egészet. Nálam az út mindig is fontosabb volt, mint a cél és bármennyire is nem ez jött le, nagyon nagy élmény volt számomra ez az utazás, hiszen én is megtanultam már, hogy az életet minden helyzetében tudni kell élvezni. Annak is nagyon tudtam örülni, hogy Amerika sokszor brutálisan szélsőséges vidékei sem tudtak taccsra vágni sem fizikailag, sem lelkileg. Egyetlen alkalommal sem éreztem magam rosszul, nem volt se hasmenésem, se hányingerem, se lázam, s a fizikai erőnlétem egyszer sem mondott csődöt - Igaz az utolsó két hétben már többnyire kíméltem is magam. Lelkiekben is inkább jó hatással voltak rám mind a sivatagok, mind a hegyek, folyók, erdőségek és a gyakori napsütés is. Voltam olyan őrült, hogy mindenféle gyógyszer és vitamin nélkül nekivágtam az akciónak és hihetetlen szerencsésnek mondhatom magam, hogy valójában nem is volt szükségem semmilyen dilibogyóra az út során. Az igazi gyógyszer és testünk, lelkünk immunrendszerének erősítője, a szabad levegőn történő folyamatos mozgás, kihívás és kreatívitás volt! És persze türelem, önzetlenség, pozitív gondolkodás, humor, nyitottság és intuíció nélkül egészen biztos, hogy nem lettem volna erre képes. Szerencsére mi nem a veszteségben és a "nem lehet"-ben, hanem a győzelemben hittünk! Az ember azzá válik, amiben hisz és a gondolata teremti meg az életét... A hitünk erősebb volt a félelmeinknél és nem voltunk gyávák az áldozat hozatalra sem. Zoli nagyon rosszul gondolja, hogy lelkiekben nem voltam mindig "jelen"... hiszen ha így lett volna, az minden bizonnyal kihatott volna a fizikumomra is. A kommunikáció lehet, hogy nem volt az erősségünk, de valahogy én mindig erősebbnek érzem magam akkor, amikor csendes és nyugodt vagyok, mint amikor folyamatosan "nyomni kell a rizsát"... Ezek után a halálos ágyunkon talán már nem azon fogunk bánkódni, hogy mit nem tettünk, hanem inkább annak fogunk örülni, hogy mit tettünk... hiszen alapvetően minden ember a saját sorsának a kovácsa! Továbbá nagyon remélem, hogy tanulni fogok a hibáimból, de mégis a legjobban talán azt remélem, hogy úgy valósítottam meg ezt az álmot, hogy nem gázoltam át senkin útközben...

    .

Cseke Ferenc
Cseke Ferenc
Cseke Ferenc
  • Vissza
    •