Ha Szilveszter napját egy igazi, fémtőlfröcsögő, állati ösztönöket felszínre bugyborékoló muzsikával szeretnéd megünnepelni, mi más is kerülhetne szóba, mint az utóbbi hónapokban életművét éppen befejező amerikai harcos brigád, a Manowar harminc évvel ezelőtt megjelent remekműve, a Fighting the World. A megemlékezés, az aktualitása mellett helyenként soha korábban kiszivárogtatott infókat is tartalmaz, így csakis tiszta, kipihent agysejtekkel és toleranciával tessék tovább lapozni!

Mint ahogyan azt a VHS-korszakos, alámondásos hong-kongi karatefilmekből már jó ideje tudjuk: „Egy nyinyját csak egy másik nyinyja ölhet meg!”, úgy a Manowar főnöke, Joey DeMaio – egyik kezében a hajdani MTV Headbanger’s Ball műsorvezetőjének, Vanessa Warvicknak mikrofont tartó kicsavart csuklójával, és saját bal kezének feltartott mutatóujjával - is hasonlóképpen verte a fejünkbe annak idején a felejthetetlen szállóigét, miszerint a Metal halhatatlan. E kijelentésre persze azóta már rengetegen rácáfoltak, sőt vannak, akik szerint már a Rock feliratú síremléket is réges régen felavatták Gene Simmons hátsó kertjében, azonban nekünk, Manowar-hívőknek ez utóbbi szavak semmit sem jelentenek.

A 2011-ben, mai napig titokzatos körülmények között elhunyt Scott Columbus dobossal, Ross the Boss „Aki csak azt szerette volna hinni magáról, hogy ő a Boss” gitárossal, Joey DeMaio zenekarvezető/FŐNÖK/alfahím/minden-dalt-ő-jegyző/basszusgitárossal valamint Eric „ilyen-hang-nincs-is” Adams ceremóniamesterrel felálló csapat, pontosan harminc esztendeje jelentette meg karrierjük talán legkerekebb és legbefogadhatóbb dalainak gyűjteményét, a Fighting the World-ot. Melyről képtelen vagyok bármit is írni azon kívül, hogy gyakorlatilag a megjelenése óta nem tudom kiszedni egyik médialejátszómból sem. Ugyanis ez volt az a lengyel műsoros kazetta, amit a magnóm egy hűvös téli estén elfogyasztott vacsorára, és ez volt az a bakelit lemez, ami még a lemezjátszó gyémánt tűjét is felőrölte, hiszen olyan kemény zenét tartalmazott és olyannyira megelőzte a korát, hogy 1987-ben az ember egyszerűen nem talált olyan motyót, ami alkalmas lett volna az anyag rendeltetésszerű megszólaltatására. Így aztán mikor beköszöntött a CD-korszak, végre megvehettem gyűjteményem első darabját, ami történetesen jelen cikkünk tárgya volt (nem mellékesen a Judas Priest Turbóját követően ez volt az első heavy metal anyag, ami kijött CD-n), és ami valóban azóta bele van ragadva – ha nem is a lejátszómba – de a hallójárataimba.

A fiatalabb szomszédaim ettől a perctől kezdve köszönés nélkül húztak el mellettem az utcán, az idősebbek ennek ellenére pedig már majdhogynem előre köszöntek, és érezhetően egyre nagyobb szimpátiát váltottam ki belőlük. Valószínűleg a tapasztalt, sokat megélt vén rókáknak már eleve volt valami fogalmuk arról, hogy mi a „dörgés” (Esetünkben Scott Columbusnak hívták) s, hogy mitől döglik igazán az a bizonyos légy, netán mi az, amiben ott táncol a spiritusz lángja… de lehetséges, hogy csak azért lettem jófej, mert már nagyot hallottak. A Manowar muzsikájában mindenesetre minden ott van, ami egyszerre ösztönös, zsigeri és kimunkált is egyben, hiába foglalják bele a tartalmat a már-már viccesnek is alig nevezhető, színpadiasságtól sem mentes keretek közé, ahol a dalszövegeket tényleg csak az tudja komolyan venni, aki már egybitesre fokozta le az agysejtjeit az X-O Manowar Galactic Golden Ale szopogatása közben.

Rajongóként persze illett volna felkutatnom mindent, Eric kardhüvely méretétől kezdve Joey basszgityójának elektronikájáig, azonban engem mindig csak a zene érdekelt, ami a banda külsőségeit tulajdonképpen a háttérbe is szorította. Csak azt tudtam, hogy semmi mást nem akarok, mint bömböltetni a minden hasonló típusú bandát lealázóan nyers fémzenét, ökölbeszorított kézzel pózolni a hangfalak előtt, Eric-el együtt üvölteni a himnikus kórusokat, és végül izzadtan és felspannolva lesöpörni mindent az előre odakészített asztalról, amelyen az összetörhető tereptárgyak sorakoztak. Egyszóval: minden bennem szunnyadó állati ösztönt kiélni, a másik embertársam megrongálása nélkül. A Manowar pedig erre tökéletes aláfestő zenét komponált: ha kellett szélsebesen vágtáztak át az eléjük tornyosuló akadályokon is, és olykor ellenállhatatlan középtempóban késztettek japcsikat megszégyenítő bólogatásra minket. De mindenekelőtt egyedi hangszínű énekesük – ma már himnuszokként zsolozmázott – melódiái azok, amelyek kihozták belőlünk a legszőrösebb tökű állatot, hiszen ilyenkor még vezetés közben is kuplung nélkül rángattuk a sebváltót, miközben ha kellett, ha nem, mindenki felé az öklünket ráztuk a piros lámpánál. Ha pedig éppen étkezés közben jutott el hozzánk a csapat zenéje, úgy evőeszköz nélkül folytattuk tovább az evést függetlenül attól, hogy csirkecomb vagy spenót volt előttünk az asztalon. Eric énekdallamaitól oly mértékű bátorságot merítettünk anno, hogy ilyenkor még a balatoni stégről is inkább hasast ugrottunk a biztonságos fejesugrás helyett a vízbe, egy hatalmas „dzsoniveiszmüller” ordítást követően. Mert ilyenkor úgy éreztük, mindenre képesek vagyunk…

S, hogy a zenekar kimagasló színvonalú dalairól is beszéljek, örömmel jelenthetem, hogy olyan relikviák kerültek a minap a kezembe, melyek e szerzemények keletkezésébe nyújtanak betekintést, és amelyek mai aggyal már elképzelhetetlenül ősi távlatokba nyúlnak vissza. Nem volt könnyű lefordítani őket, de ettől függetlenül engedjétek meg most nekem, hogy kiragadjak belőlük részleteket, melyeket minden jel szerint a Manowar hadsereg akkori krónikása vetett papiruszra.

Defender

„…DeMaio vezérünk szálkás sziluettjére csak néha-néha vetül egy kis fény a sötét fellegek által eltakart napkorongról, s, mint ahogyan a mögötte felsorakozott kitartó hadsereget sem képes megrendíteni a fagyos, metsző északi szél, úgy őt sem lehetséges semmivel sem eltéríteni nemes céljától: ami nem más, mint a végső csapás bevitele a hitetlenek hordájára. A fémszívű harcosokkal szemben felállott sereg élén VI.-ik György király fia, - ismertebb nevén George Boy tábornok – mindenre felkészülve várja ellenfele első lépését, miközben a felvidéki harcosok mintájára alkotott kék szemfestékét további mintázatokba formálja a kegyetlenül ostromló szél, s ezzel urunk türelmét is próbára teszi, aki egy szál bőrgatyában tűri az elemek kitartó tombolását. De ő a mi megállíthatatlan vezérünk, kinek fegyverének húrja mind közül a leghosszabb és legvastagabb, s aki még talán Odinnál is sokkal elhivatottabb, hiszen végső célja nem kevesebb, mint a Metal Királyaivá válás. S, én mondom néktek, hogy ebben a fennkölt pillanatban egyszer csak megnyílt az ég kapuja és maga Odin szólott hozzánk az ő mennydörgő, mély hangján… (Amit később csupán a néhai Orson Welles kommentárjával tudtak csak rekonstruálni…)”

 

Fighting the World

„… A támadás most már bármelyik pillanatban elkezdőthet, hiszen az ellenség már pajzsfalba rendezte sorait, s ennek köszönhetően vezérünk és csapata hirtelen több száz vigyorgó Dieter Bohlennel volt kénytelen farkasszemet nézni, ugyanis a hitetlenek minden egyes pajzsra a germánok e legfőbb bűnözőjének az arcképét festették. Egy ilyen fajta provokáció már önmagában véve is vért kívánt, így nem csoda, hogy csapatunk energiabombája, a skót Ian kapitány – ismertebb nevén Scott Ian – kiugratott lovával az eddig fegyelmezetten várakozó sorokból. Urunk pedig kénytelen volt őt megfékezni: -Várj még… lépj a vonalra Scott!!! Azonban az Ent-Rex-csapat kapitányának válasza mindenkit kiábrándított: -Lép a fene! – üvöltötte - majd miután elgondolkodott tettén, mégis inkább szót fogadott felettesének és visszakanyarintotta izgatott hátasát a sorok közé. Az ellenséges frontvonal első embere, Sommerville-i Imre herceg – becenevén Jimmy Sommerville – észrevette e türelmetlen mozdulatot és tekintélyt parancsoló termetével gyorsan ki is lovagolt serege elé, hogy egyedi, robbanásszerű és tettre késztető fejhangján bíztassa harcosait. Főnökünk mindezt oly megvetéssel nézte végig, hogy pillantása is rögtön elárulta: szíve szerint az egész bagázst a Valhallába küldené…”

 

Black Wind, Fire And Steel

Holy War

„…Eric földrengető erejű csatakiáltásától még az Orrnélküli is újratervezte stratégiáját, hiába sorakozott fel mögötte a hitetlenek legelhivatottabb hadserege, jól tudta, hogy egy ilyen bátorító hangtól az ellenség még a haláltól sem fog megfutamodni. Persze nem csak Eric töltötte be ütőkártyáink legfontosabb szerepét, hiszen itt volt velünk még a vizigótok rendíthetetlen vezére is, a Zúzó névre hallgató Dirkfickenschneider kapitány is, ki termetes alakjával, ellentmondást nem tűrő ábrázatával, de mindenekelőtt tiszta, szépen csengő hangjával oly zsigeri tehetség birtokában volt, hogy attól egy csapásra kipusztult minden mi hamis, természetellenes és mesterkélt. És akkor a négy fekete paripán feszítő utóvédről még csak nem is szólottam, kik lélegzetvisszafojtva várták a csata kimenetelét, s kiknek nevei szintén legyenek most kőbe vésve, hisz a későbbiekben óriási szerepet töltenek majd be: az örökké mókás kedvű és erős kisugárzású Hetfield Jakab mellett egy apró – még e feszült pillanatokban is folyton csak beszélgető - emberke, bizonyos Liars (a Hazudós) Ulrik ült a nyeregben. Utóbbi legütősebb fegyvere egyértelműen az ellenség megtévesztése volt, s ugyanez volt elmondható a négyes legfiatalabb tagjáról, Kalapácsfejű Kirkről is, ki oly sok árulót taposott már el életében, hogy később e taposás vált védjegyévé. E furcsa, de mégis felbecsülhetetlenül értékes alakulatot csupán negyedik társuk, bizonyos Cliff kapitány tudott megfelelően kordában tartani. Azt hiszem, e sorok krónikása büszkén elmondhatja, hogy egy igazi Szent Háborút látott e nagy harcosok jelenlétében…”

 

Violence And Bloodshed

„…csak egy torkaszakadtából üvöltő, vérben fortyogó szemű bozontos ellenséget láttam felém rohanni, akinek a fejét egy pillanattal később kettéosztotta Columbus testvérünk harci szekercéjének pörölycsapása. A csatában itt már oly eszeveszett indulatok szabadultak fel, ami már-már annyira féktelen vagdalkozásba csapott át, mint amikor a vikingek hetekig tartó hajózás után megtámadták az első útjukba eső northumbriai apátságot és – csalódottságukat levezetendő – megerőszakolták a szerzeteseket. Ezért az összetorlódott pajzsfal további erőszakos történései sajnos már is nem tűrnek további tollfestéket… ”

 

Carry On

„…Az összecsapás lassan elérkezik a győzedelmes végkifejletéhez, melyet többnyire a régi idők nagymestereinek váratlan közbeavatkozásának köszönhetük, akik még életük utolsó pillanataiban is részt vettek e harcban. Az isteni Elf vezér, Ronaldo Jakab (kit sajnos elvesztettünk), a talpig bőrpáncélban Robogó Halford Király, a leghatalmasabb varázsló, Iommi Antal és persze keresztapánk Ozzy Rosszborn nélkül nem kerültünk volna ki győztesen ebből az ütközetből. Honfitársainknak is jár a tisztelet, Gyémánt Király sötét erőket megidéző alakulataitól kezdve a kegyetlen módszerekkel dolgozó, talpig vasba öltöztetett szűzekig, akiket a fiatalabb generáció is önzetlenül támogatott: élükön a kikezdhetetlen Rusikával, Gyilkosan Jorn hangú Lande testvérrel valamint az Owens család ’Dobhártyarepesztő’ Timótjával. A végső csapást azonban végül mégiscsak ’LegROSSzabbnak tartott BOSSZUNK’ vitte be az ellenségnek, méghozzá fegyverének egy roppant dallamosan megpörgetett suhintásával…”

 

Blow Your Speakers

A fentebb idézett krónikák részletei is csak azt bizonyítják, hogy oly keményszívű metal harcosokat, mint amilyenek Joey DeMaio-ék talán még soha nem hordott a hátán a föld. Elkötelezettségük, harchoz való kitartásuk és kiemelkedő tehetségük páratlan a hitetlenek ellen küzdők táborában, akik oly nagyszerű pillanatokkal ajándékozták meg a népet, amelyekkel képtelenség versenyre kelni. Arról nem is beszélve, hogy micsoda férfiállatokat nevelt ki belőlünk, Manowarriorokból ez a kivételes csapat. Hisz mi vagyunk azok, akik nem fordítják el a fejüket, ha a Trónok Harcában éppen lesuhintanak egy fejet, és mi vagyunk azok is, akik az edzésprogramunkba beiktatjuk a felső nyakcsigolyákat stimuláló headbangelést is, Eric idegrendszerünkre nyugtató hatású vibrátói társaságában. S mi vagyunk azok a szőrös, fáról két perccel ezelőtt lehuppanó emberszabású majmok is, akik nem kezdenek el kislányként nyafogni Kazinczy szelleme után, ha meglátnak leírva egy bazdmeget… Erre neveltek minket Joey DeMaio-ék: csupa szépség és romantika…

Nem csoda hát, hogy harminc esztendővel ezelőtt mesterszalagra, bakelitre és kazettára préselődtek e társaság nemes tettei, melyekhez foghatót manapság még nagyítóval sem igazán lehetséges fellelni. Uralkodásuk csúcspontja és céljuk beteljesülése pedig a következő esztendőben megérdemelten el is érkezett, hiszen esetükben ekkortól már akkor is a fémzene Királyairól kell beszélnünk, ha történetesen ma már mindegy egyes tag vashiánnyal küszködik. Odin éltesse még sokáig a Manowar őstehetségeit és nektek is kedves olvasók, legyen még sok-sok boldog, Metalban gazdag új esztendőtök!

Manowarriorok Tízparancsolata:

I. A Metalt nem írhatod le Á betűvel

II. Felebarátod asszonyát kívánd meg és tedd magadévá

III. Orcád helyett tartsd oda a másodlagos fegyvert markoló kezedet is fenyegetően

IV. Ölj, ha úgy tartja kedved

V. Akkor is légy férfi, ha eredetileg nőnek születtél

VI. Tartsd távol magad a fémdetektoroktól és a mágnesektől

VII. A csengőhangod csakis a Holy War lehet

VIII.Mindig rosszabbnak kell lenned Ross the Bossnál

IX. Bal egérgomb helyett, igazi bárd legyen fegyvered

X. Csak abban az esetben szeresd ellenséged, ha már kiontott belekkel fekszik a csatatéren