Progtörténet (1. rész)
Nincs még egy olyan könnyűzenei műfaj, amit annyira nehéz lenne behatárolni, mint a progresszív rockot, mivel maga a kifejezés számtalan síkon értelmezhető. Különböző viszonyítási szempontok szerint, némi szubjektivitást sem nélkülözve akasztjuk zenekarok nyakába a jelzőt, egyszerűen azért, mert ennél jobb módszert még nem talált ki senki. A zenében nincsenek olyan egzakt módon meghatározott etalonok, mint a 100 méteres síkfutásban, és ez fokozottan igaz a progresszivitás felismerésére, ami jellegéből adódóan sokféle arcot ölthet. Mégis, milyen zene nevezhető progresszívnek? Elsősorban az, ami nonkonform, ami újszerűségével kívül esik az addigi normák keretein.
A maga idejében akár Elvist is lehetett volna progresszívnek nevezni, lévén valami olyat hozott a zenébe, ami előtte, a swing és a big band világában még nem létezett. Zenei értelemben azonban mindenképpen a Beatlest illene az első progresszív zenekarként, mi több, az első progresszív rockzenekarként aposztrofálni. A liverpooli négyes második korszaka, mely az 1965-ös Rubber Soul albummal vette kezdetét, maga volt a sosem hallott zenei kísérletek szinonímája. Lennonék szabad folyást engedtek páratlan kreativitásuknak, ami olyan, máig újszerűnek ható momentumokat eredményezett, mint a szitárt középpontba állító Norwegian Wood, a döbbenetes vonós hangszereléssel megáldott Eleanor Rigby, a torzított gitárt fúvós szekcióval fuzionáló Sgt. Pepper’s Lonely Heart Club Band vagy a hindu világba még mélyebben belemászó Loved By You. Az epikus I Want You (She’s So Heavy) komplex felépítése, tempóváltásai, hangnemek közötti modulációi pedig már konkrétan azt körvonalazták, amit ma prog. rocknak nevezünk. A Beatles egyébként élen járt a zeneelméleti alapokon nyugvó muzsikálásban is, dalaikban a modális hangsorok és kadenciák tudatos használata egyértelműen tetten érhető.
A prog. rock születésénél persze mások is bábáskodtak a ‘60-as években: a Beatles mellett a pszichedelikus rockban utazó Yardbirds is letette a névjegyét, többek között a Jeff Beck fémjelezte Heart Full Of Soul keleties elemekkel átszőtt témájában. Aztán ott volt a rövid ideig Tony Iommit is foglalkoztató Jethro Tull, melynek hangzását Ian Anderson különleges fuvolajátéka határozta meg. Ugyanebben a ligában játszott a heavy metal előfutárának tekinthető Cream Eric Claptonnal, a rockgitározást megreformáló Jimi Hendrix, és a latin zenét rockba oltó Santana, de az elsőgenerációs hardrock-bandák, a folk- és világzenei elképzeléseket veretes riffekkel összeolvasztó Led Zeppelin és a klasszikus zenei hátterű hangszeres szólókat kidomborító Deep Purple ugyancsak hozzátették a maguk darabkáit a prog. rock Nagy-korallzátonynál is színesebb építményének alapjához. Az intellektuális, értelmiségi zenét játszó Yes világa viszont már tokkal-vonóval vérbeli progresszív muzsikának számított, új irányvonalat jelölvén ki a rock műfaján belül. Abban az időben, a ‘60-as évek legvégén már a Pink Floyd is kezdett azzá válni, amivel később kiérdemelte a minden idők egyik legnagyobb prog. zenekara címet: a Syd Barrett elképzeléseit tükröző kezdeti, bizarr experimentális vonalat felváltotta egy atmoszférikus, space rockos irány, amihez a Gilmour-Waters-tandem által kormányozott Floyd végig hű maradt. A Floyd iskolapéldája annak, hogy mennyire nehéz a prog. rock analógiáját meghatározni: náluk sosem az egyéni hangszeres teljesítmények, a technikai tudás, az összetett dalszerkezetek előtérbe helyezésén volt a hangsúly, hanem a hangulaton és a sok esetben politikus és társadalomkritikus mondanivalón, ami legalább akkora jelentőséggel bírt, mint maga a zene.
Nagyjából ekkor, a ‘70-es évek legelején lódult meg a progresszív zene szekere, gombamód kezdtek szaporodni bandák és vált egyre szerteágazóbbá a színtér. A mozgalom melegágya Angliában volt, ahol az ELP kvázi gitár nélkül, orgona-dob-basszus-leosztásban játszott grandiózus prog. rockot, míg az Electric Light Orchestra szimfonikus aspektusból konvergált ugyanoda. Mások megint más oldalról próbálták ledönteni a falakat és feszegetni a határokat, például a King Crimson, ami kaméleonként vált egyre szélsőségesebben progossá, vagy Jon Hiseman dobos, aki Colosseum nevű bandájával amolyan jazz-fúziós prog. rockot játszott. Hiseman később a Tempest soraiban, Allan Holdsworth gitárossal karöltve tette ugyanezt, majd a Colosseum második inkarnációjában Gary Moore-ral az oldalán folytatta a fúziós-progos zenék lehetséges játékterének feltérképezését. A fúziós törekvések begyűrűzésének lehetősége a prog. rockba többek fantáziáját megmozgatta, így Jeff Beckét is. A tengerentúlon elsősorban a Mahavishnu Orchestra és a Dixie Dregs lemezein lehetett tetten érni a jazz-fúzió és prog. rock együttes megtestesülését, de Al Di Meola sem állt távol e felfogástól a korai időkben űzött muzsikájával, illetve a Steely Dan zenekar munkássága is ide köthető bizonyos szinten. Külön kasztot képviselt a Rush, a kanadai trió hard rockos kontextusba integrált progresszivitása új szintre juttatta a műfajt a ‘70-es évek végén: előremutató kompozíciós stratégiájukkal és virtuóz hangszerkezelésükkel gyakorlatilag elvitték a stílust a plafonig, miközben meghódították a rádiókat és eladtak úgy 40 millió lemezt. A Rush lemezei máig az invenció és az ambíció, a zeneiség és a dalközpontúság etalonjaiként szolgálnak progos körökben. Hasonló cipőben járt kicsit délebbre a Kansas. Kerry Livgrenék erőteljes countrys és americanás beütésű progos hard rockot toltak és ehhez nem átallottak a szólógitárral egyenrangú félként kezelni a hegedűt. A csak Amerikában négyszeres platinastátuszt elért, 1976-os Leftoverture album Carry On Wayward Son dalának hála lemezmilliomos arénarock-sztárokká váltak, ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy továbbra is magasra emeljék a kreatív, cizellált prog. rock zászlaját.
A “tisztább” prog. rock hagyományait ugyancsak előszeretettel ápolták a zenészek, leginkább Angliában: noha elsődlegesen jazz-rock gitárosként szerzett nevet magának, Allan Holdsworth kulcsfigurája volt e szcénának is. A Tempest, a Soft Machine, a Gong tagjaként örökérvényű kult-klasszikusok viselik a keze nyomát, ténykedése a prog. rock világában mindazonáltal a UK eszelősen komplex bemutatkozó anyagán érte el zenitjét. A ‘70-es évek nagyjai közül a Genesis a kezdeti prog.rock albumokat követően szélesebb rétegeket megszólító, rádiós sztárcsapattá vált, miközben ironikus módon ex-énekesük, Peter Gabriel megmaradt ízig-vérig art rock előadónak. Ha már art rock: érdemes kitérni eme avantgárd alműfajra, hiszen kvázi szimbiózisban élt a prog. rockkal és az átjárás sem volt meglepő a két stílus között, Frank Zappa, a King Crimson és a Pink Floyd zenéjére egyaránt rá lehetett ragasztani mindkét címkét. Ezen a határmezsgyén definiálta újra magát Peter Gabriel, de Kate Bush, valamit az experimentális vonalon verhetetlen Lisa Dalbello is itt alakították ki sajátos játszóterüket.
A ‘80-as évekre megváltoztak a játékszabályok a könnyűzenében, ami hatást gyakorolt a prog. rockra is: bejött a punk és a new wave, a rockot a média elkezdte temetni, létrejött az MTV, a kiadói elvárások pedig sikeres kislemezek utáni kívánalmak formájában öltöttek testet. Ezekre, mintegy immunválaszként a prog. színtér is reagált: a Rush billentyűs hangszerekkel és elektromos dobokkal újította meg hangzását; a Yes, az ELP és a King Crimson egykori zenészei kommersz AOR-t kezdtek nyomni az Asia soraiban; a Kansas nettó west coast-bandává vált ‘82-re; a Genesis Phil Collins vezetésével a legnagyobb mainstream előadók táborához csatlakozott; a Yes Trevor Rabin irányításával a rádiókat célozta meg, a Floydban pedig végérvényesen megtört a Gilmour-Waters-tengely. Átalakulás és őrségváltás zajlott a műfajban, hiszen a kanyarban már ott voltak a stafétát átvevő neo-progresszív bandák, a Marillion, az IQ, a Pallas, a Saga és Pendragon, közben pedig a metalba is kezdett belopakodni az újító szemlélet. Az Iron Maiden számos dalában kamatoztatta mindazt, amit az előző évtized nagy proggereitől lesett el, a Hallowed Be Thy Name, a Revelations, a Rime Of The Ancient Mariner, az Alexander The Great vagy a Seventh Son Of A Seventh Son mindenképpen a progresszív térfélen focizott. Az évtized két legnagyobb prog. metal csapata, a Fates Warning és a Queensryche egyaránt sokat tanult a Maiden epikus dalaiból, ugyanakkor mindkét csapat példátlan intellektuális csavarokkal fejlesztette tovább saját stílusát és egyben a fémzenét. A Queensryche Operation: Mindcrime konceptalbuma az évtized egyik legfontosabb metal-albumává vált, melynek jelentőségét progresszív körökben kizárólag a The Wall-éhoz lehet mérni. A Fates Warning a No Exit és Perfect Symmetry albumokon kísérletezte ki a pengeéles prog. metal ismérveit, volt azonban, aki még ennél is tovább ment: egy New York-i zenekar klasszikus ének-gitár-billentyű-basszus-dob-összeállításban játszott zavarbaejtően formabontó zenét: mintha a Rush bonyolult ritmusképleteit eresztették volna össze metallicás riffeléssel, gitárhős szólózással, emersonos billentyűzéssel és QR-módra operás metal-énekléssel, teljesen sajátos elegyet alkotva ezzel. Nem nehéz kitalálni, a február 8-án újra Budapesten koncertező Dream Theater 1989-es debütalbumáról van szó, ami minden kétséget kizáróan paradigmaváltást eredményezett a progresszív műfajban és hatására kiforrott egy olyan egységesen elfogadott szabályrendszer, ami máig releváns a progresszív műfajban. Ez viszont már egy másik történet... (Folyt. köv.)
Danev György
Progtörténet (2. rész)
A cikk első részében Danev Gyuri kolléga nagyvonalakban már kifejtette, hogy valójában mit is értünk a progresszív műfaj fogalma alatt, s kaptunk egy átfogó képet arról, hogyan is alakult ki a stílus, és kik voltak úgymond a megteremtői. A hatvanas évektől eljutottunk egészen a nyolcvanas évek végéig és egy bizonyos Dream Theater zenekarig, akikről a jelen információk szerint bátran kijelenthetjük: felbukkanásukkal tulajdonképpen egy addig még láthatatlan és felfedezetlen sziget is kirajzolódott a már ekkor is bámulatosan komplex és színes progresszív műfaj térképén. A zenekar nem csupán szakmai, de fogyasztói szempontokból is forradalmi hatással volt szinte mindenkire, aki érintett volt az ügyben, és valami olyasmit hoztak létre a könnyűzenében, ami alapján nyugodtan beszélhetünk fontos kultúrtörténeti fordulópontról és egy teljesen új fejezetről.
Pedig valójában semmi mást nem csináltak, csupán összeolvasztották legendás elődeiktől „örökölt” tudásukat a legkomolyabb zeneiskolákban szerzett tapasztalataikkal. Azonban e megszerzett tudást oly magas szintre fejlesztették, s emellett bölcsen keresztezték tanulhatatlan őstehetségükkel, hogy abból szinte már-már kompromittálóan különleges muzsika született. A titkot persze náluk is valahol a progresszív muzsikákra olyannyira jellemző intellektuális zenei és tartalmi mondanivalóban, valamint a tagok külön-külön is domináns mibenlétében kell keresni, akik nem csak hangszereik virtuózai, de komoly dalszerzői képességek birtokosai is. A minden tekintetben forradalmi áttörést a kilencvenes évek derekán megjelent második Images And Words albumukhoz lehetne kötni, amelyet a még ez utóbbinál is több újdonságot tartalmazó Awake követett, ahol a Rush-, Yes-, Genesis- vagy Journey-hatások mellett, már a modernebb és súlyosabb jellegű muzsikák elemei is beépültek a szerzeményeikbe: úgymint gyilkos Pantera-jellegű zúzdák és a mélyre hangolt húros hangszerek egyre gyakoribb használata. Ezzel is bizonyították, hogy nem a múltból kovácsolnak valami eladhatót, hanem abszolút naprakész, friss és valóban előremutató, újdonságokkal teli muzsikában gondolkodnak.
A Dream Theater hatására a kilencvenes évek elejétől-közepétől aztán elkezdett mozgolódni a már eltemetett szcéna, és újból erőre kapott a műfaj pislákoló lángja, melyet a nyolcvanas években próbált elfojtani az akkori zeneipar. A bizonyítani vágyó fiatal muzsikusok egyre növekvő száma, újfent a színvonalas, magvas gondolatokkal átszőtt zenékben akarta kamatoztatni tehetségét, amihez tegyük azt is hozzá: legtöbbjük – amellett, hogy elkezdte másolni a Dream Theatert - valahol kihívásnak is tartotta a felzárkózást a New York-iakhoz, akik már a kezdetek-kezdetén is több lépéssel az aktuális trendek előtt jártak. Úgy gondolom, nincs abban semmi túlzás, ha a csapat tagjainak nevét, de legfőképpen John Petrucci gitárosét és Mike Portnoy dobosét ma már egyenrangon kezeljük a nagy elődökével.
A ’70-es évek elejére jellemző lelkesedés húsz év elteltével szinte ugyanakkora méreteket kezdett el ölteni, és a már egyébként is szerteágazó műfaj, ettől a ponttól kezdve még több stílusirányzat felé kezdett el kikacsingatni. A régi, stílusalapító nagy öregek legtöbbje ugyan létezett még, azonban a Dream Theaterrel – és követőikkel – már nem voltak képesek felvenni a „versenyt”, bármennyire is csúnyán hangzik e félreérthető kis szó. Legtöbbjük ekkorra vagy teljesen átalakult, vagy már rég „kilehelte a lelkét” és szépen ellubickolt a maga kis komfortzónájában. A szétesés szélén álló Pink Floyd a The Division Bell lemezzel gyakorlatilag világgá kürtölte hattyúdalát, ahogyan az ELP és bizonyos mértékben a King Crimson is, a ’80-as évek neo-progresszív bandái a következő évtizedre pedig szintén kissé öregurasnak hatottak (Marillion, Asia, IQ, Saga, It Bites, Mike Oldfield). A szigetországi Yes persze azért még rugalmas tudott maradni, illetve a kanadai Rush-trió volt talán az egyetlen olyan formáció, akik változatlan felállásban és korszakosan is képesek voltak úgy alkalmazkodni a változásokhoz, melynek következtében elkönyvelhetjük őket a legnagyobb túlélőknek is.
A terepet átvették az új generáció jeles képviselői és a progresszív jelző szinte már mindegyik zenei stílus elé odailleszthető volt. Ahogyan a heavy metal területén a Queensryche, az Iron Maiden, a Mercyful Fate és a King Diamond képviselt igazán előremutató zenét a ’80-as években, a ’90-es évek progmetalja egyértelműen a Dream Theaterről, a Fates Warningról, a Psychotic Waltzról, a Voivodról és a frissen felbukkant Nevermore-ról szólt, akik egyedien és stílusosan ötvözték az intellektuális mondanivalót a lehető legsúlyosabb elemekkel. A fő sodrás mellett persze ott voltak még a szintén minőségi produkciókat nyújtó alakulatok, olyanok, mint a brit Threshold, a tengerentúli Shadow Gallery, a norvég Conception, a fúziós jazz és a végletekig kifejlesztett komplexitás német képviselője, a Sieges Even, vagy a későbbiekben meghatározó státuszt elért, nagyszabású Ayreon project, ami egy bizonyos holland úriemberhez, Arjen Anthony Lucassenhez kapcsolódik, akire talán a prog. metal utolsó reneszánsz embereként is tekinthetünk. A stílus tehát vírusként kezdett el búrjánzani és megfertőzött mindenkit, függetlenül attól, ki milyen újításokkal hozakodott elő a zenéjében, legyen az hangszeres virtuózitás vagy akár klasszikus elemek használata. Ez utóbbi legjelesebb képviselője egyértelműen a szintén amerikai Symphony X, akik komponálási és fölényes hangszerkezelési képességeikkel a legnagyobb klasszikus zeneszerzőket idézik meg és egyben a vetélytárs Dream Theater-nek is minden alkalommal „feldobják a magas labdát” aktuális kiadványaikkal.
A frissülés természetesen a legsúlyosabb műfajokat sem kerülhette el (Mekong Delta, Death, Meshuggah, Cynic, Opeth), ahogyan a hagyományosnak nevezhető progresszív rockot sem, amelyben minden korábbinál nagyobb számú banda kezdett el tevékenykedni. Azonban ezek közül is kiemelkedik Neal Morse neve, aki először a Kansas- az ős-Genesis, a Manfred Mann’s Earth Band és a későbbi, progos Beatles stílusjegyeit tökéletesen továbbfejlesztő Spock’s Beard zenekarral mutatkozott be, majd szólóban és egyéb projecktekben (Transatlantic, Flying Colors) is letette a védjegyét a stílus zászlóvivőjeként. Az évtized pedig talán az utolsó olyan korszak volt az egyetemes zene történetében, ahol valóban egyedi és előremutató muzsikát alkotó csapatok alakultak. Gondolok itt még olyanokra, mint a Steven Wilsonhoz kapcsolható Porcupine Tree, a grunge kialakulásának kezdő lökését adó King’s X, a Tool, a The Flower Kings, az Enchant, Lana Lane vagy az ezredfordulót felvezető Pain Of Salvation és az önmagában is nem evilági játékkal rendelkező Steve Vai felfedezettje: Devin Townsend.
A kétezres évektől kezdődően aztán vett még egy utolsó nagy levegőt a színtér, és még több zenekart termelt ki, akik között persze akadtak még nagyon is komoly reménységek, ámde a megnövekvő kínálattal oly mértékű felhígulás kezdődött, amelynek negatív hatásai alól sajnos a műfaj sem volt kivétel. A nagyipari méreteket öltött túltermelés ezzel együtt törvényszerűen hozta magával az ötlettelenség, az izgalommentesség és az önismétlés monoton egyhangúságát is, de szerencsére az amőbaként terjeszkedő progresszív rock még ebben a dömpingben is képes volt valahogy megőrizni a változatosságát és igényességét, hiszen ha olyan formációkról beszélhetünk, akiknek nevéhez kellemes emlékek fűződnek, még nem kell feltétlenül eltemetni a műfajt. A jelenleg is működő és abszolút színvonalas muzsikákban utazó Pagan’s Mind, a Frost, a jelenkori Opeth, a The Mars Volta, a Kaipa vagy a The Dear Hunter nevéről még mindig a minőségi produkciók jutnak az ember eszébe.
Egy dologban viszont mindannyian egyetérthetünk, és ezzel együtt egy picit vissza is kanyarodunk a kezdetekhez: az egyetemes progresszív rock alapkövének letétele valahol a Beatles aktív éveinek környékére eredeztethető vissza, ami talán különösebb magyarázatra sem szorul, hiszen a liverpooliak felbecsülhetetlenül gazdag életművében minden később született nívós és értékeket hordozó muzsika alapjai megtalálhatók. S bár annak ellenére, hogy többé nem fog már olyan forradalmian ragyogó színekben tündökölni e stílus, mint a hetvenes években, az olyan csapatok, mint az Evergrey, a Leprous, a Mastodon, a Circus Maximus vagy éppen a lengyel Riverside szerencsére mindent megtesznek azért, hogy a még takarékon égő lángot napjainkban is életben tartsák. Utóbbi brigád elhivatottságát élőben is ajánlott megtapasztalni, akik 2020. március 15-én, megújult programmal lépnek fel a Barba Negra Music Clubban.
Cseke Feri
