Kedves progresszív elemekkel tűzdelt, melodikus,szpííídmetÁÁÁl rajongók! Elképzeltem egy szituációt, amely a szóban forgolódó finn ötösfogat lemezbemutató koncertjén játszódik és amely reményeim szerint - ha csak el nem vitte a cica a tisztelt olvasók humorérzékét - tökéletesen fog működni lemezismertetőként is. A helyszín: Csíkszereda, Erdély. A fellépő, pedig nem más, mint a Szonáta Arktika!

19 óra 57 perc. A színpad közelében már hallatszik a zenekar nevét kórusban kántáló, lelkes erdélyi rajongótábor morajlása, akik jobbról: "Szováta!", balról: "Hargita!" felkiáltásokkal fogadják a The 9th Hour című meselemezt bemutató zenészeket, akik elsőnek mindjárt egy szélvihar gyorsaságú szösszenetet tolnak a nép arcába. A Rise A Night első hangjaira az öklök sebtiben a magasba is röppennek, ahogy ilyenkor köll, azonban a következő Among the Shooting Stars olyannyira semmitmondóra sikeredett, hogy gyakorlatilag Tony Kakko sem tud elmondani róla semmit, ezzel szemben viszont a nagyokat ásítozó közönség reakciója mindent elmond a nóta jelentőségéről. Szerencsére rögtön ezután előkapják az anyag talán legerősebb melódiáival felfegyverzett Life-ot, amelynek "Life Is Better Alive-ként" ismétlődő refrénjét a mai napig is csak fejet vakargatva tudok értelmezni és magyarra fordítva is csak a kérdőjelek jelennek meg előttem a sapkáját tologató, Besenyő Pista bácsi okfejtésével egyetemben: -Lájf is betör alájv? Nooormális?? Hát hogyan törne már be a lájf alájv, kééérem??? Há nem? De. Ugye? Igen. Há mé?? mé, nem? De? Ugye? Jómondom? Igen? Na, kérem! S még csak el sem hessegettem e bizarr gondolatokat, a banda már tolja is a Casiós furulyabetéttel "megáldott" We Are What We Are-t, amitől sajnos a környék veszett kutyái is fennakadt szemekkel kezdenek el vonyítani. Az öklök ismét a levegőben - immár fenyegetően. A deszkák felé még egy sörös doboz is felröppen, de 'hálistennek egy biztonsági őr tekegolyóra borotvált fején gellert kap és így nem jelent komoly veszélyt a muzsikusokra.

Azonban ami ezután történt az minden rémálmomat felülmúlta, ugyanis a Till Death's Done Us Apart című dalocskában a frontember azt merészelte énekelni, hogy Ding Dong... Először nem is akartam elhinni, hogy ezt hallom, így kénytelen voltam gyorsan lecsekkolni a neten a nóta dalszövegét. És minő meglepetés: tényleg ezt hallottam... Ding Dong... A hasonló elnevezésű dallal büszkélkedő és a lábait egyszer jobbra, egyszer pedig balra kilendítő Csonka Pici bizarr látványa akaratlanul is megjelent lelki szemeim előtt és ezért tüstént le is vontam kettő pontot a Griffendéltől... akarom mondani, a Legendás finn Állatoktól, de becsületükre legyen mondva, a csapat a következő Bryan Adams feldolgozással (Run To You) gyorsan elhessegette a csonkacsávó jelenést. Végre egy jó dal! Ámbár a basszer Pasi Kauppinen gitárjának a húrja elszakad, a banda ennek ellenére - mintha mi sem történt volna - folytatja a nótát. Sőt, szünet nélkül siklanak át a következő Fairytale-be is, hiába integet a felháborodott Pasi a többieknek, senki nem vesz róla tudomást. De mindegy is, mert a basszus eddig sem hallatszott. Ez utóbbi szerzeményben egyébként a billentyűs, Henrik Klingenberg kapott főszerepet egy bugyborékoló, soha véget nem érő szintiszólóval, melynek harmadik percében már egyként ásít fel a koncertterem, a hatodiknál pedig előkerülnek a kispárnák is...

A roppant érdekfeszítő egyéni teljesítmény utáni, hirtelen beálló csendben szinte csak a közönség hortyogását lehet hallani, de csak egy röpke pillanatig, ugyanis a színpadra visszasétáló, meglepett énekes torkaszakadtából üvölti bele a mikrofonba hogy: "SCREAM FOR MEEE CHEEKCÖRÍÍÍDAAHHH!!!!!" (szó szerint idézve). Az édes álomból felriasztott, felpattant szemű, öklét - most már gyilkosan rázó - közönség erre minden kézben tartott tárgyat a deszkák felé repít (kispárna, mobiltelefon, plüssállat, sörösüveg, női mell), aminek következménye egy tollesővel fűszerezett célba dobó verseny lett és sajnos hiába próbálkozik Tony még egy Ozzy-féle LOUDEEEER-rel, az egyik üveg ez alkalommal pontosan a homlokán találja el. Ki is fekszik szegény a deszkák szélére, mély álomba szenderülve, amit a fotós árokban bóklászó leányka gyorsan ki is használ. Gépével gyorsan elkattint egy közelit az énekesről, majd hirtelen címet is ad a képnek: "Tony Kakko nem álmodik makró".

Az énekes feltámasztása után, fantáziátlanul elővezetett Closer To the Animal alatt be is célzom a söntést és szomorúan veszem tudomásul, hogy a frontember - valószínűleg a fejsérülés következtében - hirtelen felveszi Maugli szerepét a Dzsungel Könyvéből, ugyanis a dal végén hallható furcsa huhogással alighanem a farkasokat próbálja magához csalogatni. Akela válasza hamarosan meg is érkezik a Csíki havasokból és a várva várt villogó szemű bestiák pillanatok alatt körbe is kerítik a koncert helyszínét. A tanácstalan összenézések és bizonytalan tekintetek kereszttüzében a zenekar gyorsan elő is kapja a végtelenül szirupos és giccses Candle Lawns című friss szerzeményt, amitől meg - Csonkapici után szabadon - a német kerti törpék bamba vigyorának képe ugrik be. Bevallom, egy picit talán még én is elérzékenyültem e cukros melódiáktól, hiszen a szám végére a mellettem álló négy lányt állítólag feleségül is vettem, valamint a lábam alatt ténfergő kis gyerkőc is állandóan apának szólított... A mézes-mázas dallamok persze Balut a medvét is rögtön idevonzották (DiCaprio rászáradt vérével a pofáján), aki nem volt rest beleüvölteni egy jó velőset a kora esti, friss erdélyi levegőbe, amitől persze nyomban kisebb káosz alakult ki a nézőtéren. Magyarul: mindenki futott amerre látott.

Nagyjából itt fáradtam bele én is az egészbe, illetve leginkább akkor, amikor egy enyhén illuminált állapotban leledző tajparaszt, félig a fülembe ordítva kiáltotta fel a színpadra, hogy: -Aztat jáccátok a Ganszenrózisztű, hogy aztat, hogy... "Füstölög a vizeletem..... - Na, ott éreztem úgy, hogy most már végleg betelt a pohár - pontosabban kiürült a pohár, mivel az üvöltést követő, heves csápoló kézmozdulatok tizenöt méterre repítették ki a kezemből az értékes nedűt. Ráadásul a papa még egy dobbantással is megtoldotta a bemutatkozást, ami annyit jelentett, hogy gumicsizmás lába természetesen pont az enyémen landolt. Tony Kakko ekkor még bekonferálta a The Elephant című bónusznótát is, azonban ezt már nem vártam meg, mert hát kinek volt kedve még egy megidézett és megvadult elefántcsordával is összeismerkedni...

Ekkor már semmi másra nem vágytam, csak egy kellemes forró fürdőre és a hazaútra bekészített új Metallica lemezre, miközben persze szomorúan hasított belém a megváltoztathatatlan gondolat is: A Sonata Arcticával kapcsolatos kezdeti lelkesedés bizony már jócskán a múlt ködébe veszett. Az otthoni tusolás közben is csak egy végső, sóhajtásra tellett tőlem és mindössze csak ennyit tudtam kinyögni: Véget ért a szerelem... Zuhanj Rózsa...