STATION X - Creators (2005)

SHOCKMAGAZIN > 2005. április

A Station X nem az a fajta zenekar, aki feladja. Nincs dobos? Nincs énekes? Nincs stúdióra pénz? Ezeket a fiúkat hála az égnek nem abból a fából faragták, hogy ilyen "apró-cseprő" problémák visszafogják őket! Harmadik hangzóanyagukat is házi körülmények között rögzítették, de ne gondoljon senki a sarokba beállított kétkazettás magnóra. A gépdob sterilségétől eltekintve egész szépen szól a számítógépen kevert anyag, persze nem szaggatja le a fejet, de ez nem is az a stílus, ahol ezt kellene elvárni. A zene ugyanis alapvetően nem változott, progresszív hatások és instrumentális gitárzenék házasságából születtek a nóták. A Sharkwing egy Liquid Tension jellegű harapósabb, technikásabb darab, az Unguarded Race vagy a Burning Shadows középtempós súlyozásra épít, de akad itt Malmsteenbe oltott Satriani (Felix Culpa, Dream), zongorás, Jordan Rudess musicales stílusát idéző szösszenet (Only A Glance, The Longest Minute), ikerszólókra épülő hangulatos gitáriskola (Awakening Alone)... Tanítanivaló az Angel Of Profusion felépítése, amely a halk, háromnegyedes, akusztikus gitárral kísért lírából a hetvenes évek Hammondos hangzásain keresztül jut el egy király Kansas-szerű refréntémáig alig öt perc alatt. Hála az égnek itt szó sincs arról, hogy a bő egy órás anyag instrumentalitása miatt unalomba fulladna, a fiúk kiváló arányérzékkel találják el, mikor kell egy kis hangulatváltás, furcsa effekt a virgák után, egy kis súly a dallamokra, és így tovább. Tökéletes példa erre a lemez kétharmadára időzített Spanish Rose, amely egy alapvetően latin elemeket felvonultató akusztikus résszel indít, a dal első három percében még tangóharmónika hangja is megszólal, hogy egy Zorro film éjszakai jelenetébe képzelhessem magam. Az utolsó dal (Medley X) tulajdonképpen méltó folytatása Cseke Feri gitáros egyik szólóanyagának, melyen tanítanivalóan írt át gitárra egy csomó énekes nótát mindenféle stílusból. Itt is olyan klasszikus dalok lettek instrumentalizálva és egymás mögé gyúrva, mint a Live And Let Die, a Long Live Rock'n'Roll, a Since You've Been Gone vagy a Kashmir. Ötletes egyveleg és nagyszerű feloldása, lezárása a saját dalok sorozatának. Sajnos az a fránya japán dobos (ha jól olvastam, az Alesis DM5 nevet kapta műszerész szüleitől) baromira elviszi a feelinget. Nem is csak a hangszínekről beszélek, bár ezek sterilitása sajnos tényleg zavaró, mint inkább arról, hogy hallatszik, nem dobos írta meg a kíséreteket. Néhol túl művi, mondvacsinált a "dobolás". Nagyon kár érte, mert egyébként az anyag feelinges, játéktechnikailag tökéletes, a hangszerelés is sok ötletet hordoz (köszönet a már-már elfeledett Hammondokért). Ha egy élő dobos ütötte volna fel ezeket a dalokat, kis hazánk legjobb instrumentális alkotásai között lehetne ez a korong. Persze tudom, hogy nem a fiúk tehetnek az ütősember hiányáról, ezért kérve-kérek minden Bonyhád környéki, technikás, feelinges dobost, AZONNAL keresse meg a fiúkat! Nem is kérem, könyörgöm. Ha igazi dob lesz a felvételeken (ami gondolom megvan sávonként, simán akár újra is dobolható), alázni fog ez a tizenhárom szösszenet! Gratulálok!

Bátky Zoltán (Wendigo)

Eredeti forrás:

Shockmagazin

 

HARDROCK.HU > 2005. március

Hajas Zoli Bonyhádról küldte el harmadik Demo CD-jüket, a Creators, melyet először is nagyon köszönünk. Ahogy szoktam, most is az Internet böngészésével kezdtem az ismerkedést, egy nem túl modern (már készül az új lap) [már az új van fenn - webmaster], de annál tartalmasabb oldalra bukkantam. Itt minden fontos info beszerezhető a Station X-ről. Nem is bonyolódom a részletes ismertetésbe a történetet illetően, röviden annyit érdemes megjegyezni: 1999 alakulás, Nightwing az első formáció neve, 2000-ben évszakok megzenésítése, 2002 november tehetségkutató döntősei. A 13 szerzemény 30 szám közül került kiválasztásra, tehát igen termékenyek a srácok, sok munka áll mögöttük. + : A négy srác instrumentális pályára lépett és főleg a szólógitár-billentyűk húzzák a dalokat. A billentyű a zongorától a Hammond-ig minden hangszínben megszólal és remekül hangsúlyozza a basszusgitár is a szólamokat. (pláne, ahol a két hangszer van előtérben). Nagyon tetszettek az időnként felbukkanó keleties fricskák , dallamok. A tisztelgés a nagyok előtt (Medley), nagyon tetszett, gyönyörűen átjön az alázat, a dal részletek szépen egymáshoz vannak cuppantva, szinte lepereg a szemünk előtt a történelem. (Zeppelin: Since I've been/McCartney: Live And Let Die/Day Tripper/Sabbath: Electric Funeral/Zeppelin: Kashmir/Purple: Highway Star/Rainbow: Long Live RnR/Rainbow: Since You've been gone/Purple: Perfect StrangersSymphony X: The Odyssey... A címadó tétel a Creators tulajdonképpen az esszenciája a Station X-nek. Minden szépen bele van sűrítve amiről ez az életérzés szól. Maga a lemez is nagyon változatos, rengeteg érzelmi állapotot tükröznek a dalok, melyeket ritmusváltásokkal és hangszínekkel fejeznek ki. Néha a dalok a jazz világába kalauzolnak, néha nagyon komplex progresszív hatásokat mutatnak, de felbukkannak egyszerűbb fejlerázós hardrock-os, headbangelős témák is. - : Nekem a dobhangzás továbbra is időnként hátborzongatóan gépi (habár a mellékelt levél szerint már javítottak a srácok a hangzáson és a pontosságon is) ,nagyon hiányzik a humán intelligencia a dobok mögül. Hiába tud a gép mindent eldobolni, ez soha nem lesz olyan mintha ember adná elő. Érdekes, hogy a 13 dalt ez az érzés is változik folyamatosan, van amikor nagyon zavaró, és előfordul, hogy fel sem tűnik. Ha már instrumentális zene készítésre adták a fejüket a srácok, én kicsit több virtuozitást várnék el. A billentyűktől ezt maximálisan megkapom, de a gitárosoknak anélkül, hogy szétszólóznák a dalokat talán többet kéne vállalniuk. Az ének annyira nem hiányzik, szerintem egy énekessel a progresszív átlagos zenekarok közé süllyedhetne a csapat egy szempillanat alatt, pont elveszne az a varázs, az a plusz, amit az instrumentális zene ki tud fejezni. Igaz, hogy ez a fajta instrumentális progresszív/rockzene aztán annyira rétegzene, hogy csak na, de nem lenne baj, ha végre lenne egy úttörő hazánkban ebben a stílusban. Ehhez kívánok kitartást, egészséget és még sok jó lemezt (és egy jó dobost!).

Hellstar

 

ROCKINFORM > 2005. november XIV. évf. 9. szám

Gondolom már nem kell bemutatni külön az együttest, hiszen már két demón - Ken, Dust - vannak túl, és interjút is készítettünk velük. Ha valaki mégse ismerné őket, akkor röviden: a progresszív metál igényes hazai képviselői ők, kizárólag instrumentális szerzeményekkel. Jelen anyaguk természetesen ezt az irányvonalat követi tovább. A srácok nem költenek stúdióra, házilag készítik felvételeiket, meg kell mondani egyre magasabb színvonalon. Zenei repertoárjuk igen széles, ösztönösen kerülik a korlátokat, ezt bizonyítja a CD + 1 száma, ahol egy egyveleget hallhatunk az együttes tolmácsolásában a '60-as, '70-es,'80-as évek sztárcsapatainak átdolgozásából. Zene színskálájuk széles spektrumát jellemzi, hogy elhangzanak benne többek közt Beatles, Led Zeppelin, Black Sabbath, Rainbow feldolgozások, kitűnő interpretálásban. És most a végéről ugrás vissza az elejére. Egy kis tengerzúgás, majd egy sejtelmes zongora intró vezet be minket a Creators zenei világába, ez a Sharkwing. Nagyon jó kezdés, azonnal egyértelművé teszi a hallgató számára, hogy profi virtuóz zenészek szolgálják ki a zenei étvágyunkat. Szélsebesen átrohanunk az Unguaded Race hihetetlen feszes, jellegzetes lüktetésén. Máris visszanyúlunk a múltba a nagy virtuózitást igénylő Felix Culpa tételével, ahol Barabás György, amúgy is egész anyagon végigvonuló mesteri billentyűjátéka magával ragad a barokk cirádás és cirkalmas zenei világába, melyet jó érzékkel ültettek át át a metálzenébe. Az Only A Glance egy kissé leülteti a lemezt, a többi szerzemény komplexitásától elütő egyszerűsége egy kicsit kilóg a lemezről. Nem a romantikus hangvétel miatt, hanem egy kicsit jobban meg kelett volna tölteni tartalommal. Ennek ellenére nagyon kellemes Barabás Péter basszustémája. A másik mélypont az Awakening Alone. A "refrén" nagyon jó, a köztes téma inkább űrkitöltőnek tűnik. Nagyon jó ellenpélda erre az Angel Of Profusion és a Burning Shadows, ami a kedvencem. Kiváló hangszerelés, minden tökéletes egyensúlyt alkot, dallam, progresszivitás, elvontság, érthetőség, nagyon szép zeneszerzői munka. A lemez csúcsa azonban a Spanish Rose és a címadó Creators. Ezek egyszerűen kiválóak! Érdekes, a Water, Blood And Soul. Első hallásra talán ez a legkevésbe befogadható szám, de alaposabb elemzés után emészthető dallamcsemegéket szemezgethetünk ki belőle. A The Longes Minute-ot Barabás Gyuri megtartotta magának. Nagyon erősre sikeredett a CD-nek a zenei anyaga. Ha nem ez lesz a Station X életében a legjobb kiadványuk, akkor a következőt el sem merem képzelni. Meg lennék elégedve azzal is, ha a következő demójukat egy hasonló szintre sikerülne emelniük, mondjuk élő dobbal felvéve...netán énekkel...de az már túl szép lenne.

GyuSza X

 

BIKER MAGAZIN > 2006. máj./jún. III. évf. 2. szám

A forrás majd' egy évtizede, először csak félve, kicsiket bugyogva, nem is teljesen tisztán, de már szemmel láthatóan feltört. Akkoriban még Nightwing néven szerepelt a rockzene domborzati térképén, de később a felfedezők és a kirándulók javaslatára, meg persze a megváltozott körülmények miatt Station X lett a neve. X állomás. Mára kristálytiszta lett a vize. Jó mellette megpihenni, kibontani az otthon elkészített szendvicseket, majd evés után nagyokat kortyolni hűs vizéből. Immár jóllakottan, elmerengeni az élet nagy kérdésein, az évszakok változásain, verseket olvasgatni, vagy egyszerűen csak elszunyókálni. Kíváncsian szemlélődni az előttünk elterülő tájon, figyelni a madarak csicsergését, érdeklődve követni a vadak rohanását, élvezni a felhők mögül kibukkanó nap langymeleg sugarait, és így egy kicsit feltöltődve, új erőt gyűjtve visszatérni a zajos nagyvárosba. Mert néha jó kiszakadni ebből a pénzhajhász, magamutogató, törtető, eldurvult és elkurvult világból, és egy csendes, dallamos, ábrándos fantáziavilágba csöppenni négy zenész segítségével. Én megköszönöm nekik, megtiszteltetés, hogy bemutathatom őket. Barabás György. Teljesen autodidakta módon sajátította el a hangszerkezelést és a kottaolvasást. Az ezer hangon megszólaló Hammond orgona és egy szintetizátor kezelője, a csapat fő dalszerzője. Barabás Péter. A basszusfutamokért felel, ő a szilárd alap. Ibanezét csatasorba állítva igazi csapatjátékots, egyébként Gyuri bátyja. Cseke Ferenc. Már több mint tíz éve egy Jackson gitár boldog tulajdonosa és használója. Mindent hallás után tanul meg és játszik el, egyszerűen a ZENE (így nagybetűvel) rajongójának vallja magát. Hajas Zoltán. Zeneelméletet és gitározástudományt tanult. Egy Ibanez gitárral, masszív riffekkel és agyas témákkal segíti társait. Mint a felsorolásból is kiderül, a zenekarnak nincs énekese és nincs dobosa sem. Eddig megjelent három lemezükön (Ken 2001, Dust 2003, Creators 2005) dobgép és instrumentális muzsika hallható. Persze a vájtfülüek, meg a szőrösszívüek most gúnyosan nevetgélnek, de én a helyükben adnék egy esélyt a csapatnak. Arcukra fagyhat a mosoly. Hogy azért valami konkrétat is írjak, igényes, billentyűs-gitáros, progresszív rock/metál zenekarként szokták aposztrofálni a bandát. Hatásokként a Dream Theater, Spock's Beard, Deep Purple, Flower Kings, és a Stratovarius neve szokott elhangzani. Dobosok, gyakoroljatok, aztán irány Bonyhád!

Kiss "Thrashing" Attila

 

HI-FI SÜTÖDE > 2006. július

A napokban beleakadtam a Station X nevezetű bonyhádi zenekar billentyűsébe, aki egy rövid szóváltás után felajánlotta magukat hallgatásra. Honlapjukról letölthető, második, legújabb, Creators című albumukat meg is hallgattam, és mit ne mondjak, megtetszett, amit ez a "hiányos" (erre még visszatérünk) négyes művel. Nem sok hazai csapatot ismerek, ami efféle muzsikát játszana, úgy látszik, kicsiny hazánkban nem divat a progresszív muzsika. Mert ők bizony progresszív rockot, illetve metált nyomnak, és nem is akárhogyan. Jó témákat írnak, ügyes váltásokkal dolgoznak, profi zenei megoldásokat alkalmaznak muzsikájukban, és egyébként is, aki már hallott prog-metált, az tudja, hogy nem az a tipikus egyszerű zene. Persze fel-felbukkannak itt-ott olyan monumentális kórusok, amik már az én fülemnek kalácsok, de hát mit tegyünk, ez már a mai prog sajátja. Mint ahogy a Dream Theater-ben is fellelhetőek ilyesmik, úgy itt is. Ez legyen a legnagyobb bajunk. A banda tagjai: Barabás György billentyűs, Barabás Péter basszusgitáros és Hajas Zoltán gitáros. Nagy érdekessége a zenének, hogy a fiúk a dobot, dobos hiányában dobgéppel helyettesítik. Megmondom őszintén, én elsőre nem vettem észre. Igaz, így hogy tudatában állok a dolognak, a dob tényleg kicsit kimértnek és gépiesnek hat, de a zenének szerintem nem igazán árt. Ha kemény dupla-lábdob szükségeltetik, van kemény dupla-lábdob, ha szigorú átkötés kell, van szigorú átkötést. Nyilván melósabb megoldás, mint egy dobos, de hát ez most így esett. A zene tehát prog-rock, illetve prog-metál. Dream Theatre-ös gitárzúzdák, Deep Purple-ös és ELP-es orgona és szintitémák, kömény, Billy Sheehan-es basszusalapok, elmement Strato-s lábdob-orgiák, az egész cucc halványan emlékeztet engem a Liquid Tension Experimentre is. Szokták volt írni a Spock's Beard-et is, mint inspiráló zenekart, ehhez sajnos nem tudok hozzászólni. Tehát az ős prog és az új prog összekotyvasztásából egy igen erős "bonyhádi prog" született. A Sharkwing című nóta vízmosással és sirálykvartyogással veszi kezdetét, erre jön be a baljós keyboard-alap és a basszus. Majd a prog-rockos, hirtelen váltásokkal tűzdelt téma, és a gyors, orgonás átkötés. Aztán kapunk az arcunkba egy rövid, Metallicás zúzást, majd visszakapjuk az orgonát, és az egész kavalkádból hirtelenjében egy perfekt kis prog-metál jam kerekedik. A téma baljóssága nagyon jól el lett találva, a zúzás és a Keith Emersonos Hammond-menetek végig egyensúlyban tartják egymást. Pörgős, headbangelős, ízléses. Az Unguarded Race is a helyén van, metálos gitárzúzás és szóló, jó orgonatéma, kemény basszus. Kicsit talán zavaró, hogy a basszus nem lett eléggé kiemelve, pedig Barabás Péter személyében egy nagyon jó basszerost tisztelhetünk. Ilyen zenéhez Magyarországon, úgy látszik, nem jár stúdió. A lábdobpergős dobátkötés-megoldás inkább a power metálra jellemző, de ebben a környezetben is megállja a helyét. A Felix Culpa is kedves a számomra, klasszikus zenére emlékeztető orgonája rögvest a Symphony X-et juttathatja eszünkbe. A kemény zúzás és a dallamos orgona itt is kiegyenlítik egymást. Tulajdonképp ebben a kiegyenlített hangzásvilágban rejlik a Station X fő ereje. Az Only A Glance az első pillanat, amikor a fiúk nem tetszenek nekem. Nyilván azt gondolták, természetesen teljesen helyesen, hogy ne zúzzunk már végig, kéne valami lassú szám is. Ezzel nem is lenne baj, csak a téma kicsit csöpögősebb lett a kelleténél. Illetve sokkal. Na mindegy, menjünk tovább. A Dream ismét kellően zúz. A témában itt is fellelhető némi klasszikus zenei hatás, amit a dallam mellett leginkább a csembaló hangja idéz elő. Itt vettem észre először, hogy a dob gépdob. A gitárszólóval nincs semmi probléma, majd a gitárszóló után a szám a rock egy mélyebb bugyrába lép. Az orgona- és a szintiszóló is a helyén van, Barabás György munkájával száz százalékig meg lehetünk elégedve az egész lemezen. A basszus a mélyebb bugyorhoz kellő mélységet biztosít. Az Awakening Alone-ban felcsendülő gitár az, ami nekem már kalács. Ez az a téma és az a gitározás, ami nekem sajnos nem tetszik, és ami ugyanúgy nem tetszik a Dream Theatre-ben és a Stratovarius-ban sem. De ebben a stílusban kétségtelenül nagyon jó nótát készítettek, és akiknek (hozzáteszem, elég sokaknak) tetszik ez, azoknak ez a szám is önfeledt kikapcsolódást nyújt. Sajnos az Angels Of Profusion elején is bajom van a gitárral. Az orgona és a basszus teljesen a helyén van, de a gitárnak többet kéne nyújtania. A lábdob-cséplős részben már egy fokkal jobb a helyzet, az utolsó fél percben meg aztán tényleg visszaül a mosoly az arcomra. Általában amikor az orgona vezet, akkor szeretem a banda muzsikáját. A zene nagy erénye, hogy változatos, kiszámíthatatlan, és emiatt izgalmas. A Burning Shadows újból egy kedvenc, nagyon jó orgonatémákkal lett felszerelve, és hirtelen váltásaival szétveti az ember agyát. A háttérben a gitár is jól nyomja, és a basszus is fergeteges. Egy igazi Emerson, Lake & Palmer-es nóta, szerintem a legjobb a lemezen. A Spanish Rose újból egy lassú nóta látszatát kelti, de lírikus, torzítatlan gitártémáját később felülírja egy nagyon is torzított. Aztán jön egy torzítatlan, spanyolos gitárszóló, szintivel spékelve, ami nagyon jól sikerült. Majd újból a zúzás, két percen keresztül, amíg a szám véget nem ér. Véleményem szerint flamenco-bukéjával ez a nóta is nagyon színvonalasra sikerült. A Water, Blood and Soul is lírikusan kezdődik, majd egy kis, átmeneti tingli-tangliság után újból beköszönt a "sika", a pörgős lábdobok, a hirtelen váltások, fürge orgonafutamok. Jó témák, ízes aszimmetria, apró monumentalitás. Nagyon jó. A címadó, Creators című dal nagyjából magába foglalja az egész Station X-et. És itt Hajas Zoltán játéka is maximálisan el van találva a számomra, az orgonaszólóban megint nem tudok csalódni, mint ahogy a basszusgitárban sem. Sok téma- és ritmusváltással és jobbnál jobb témákkal van telepumpálva, kilenc és fél perc élvezet és őrület. Szakavatott füleknek és ugrálni szeretőknek egyaránt kiváló. A The Longest Minute a billentyűs leghosszabb perce. Egy lassú, szép, szólózongorás dal három percben. Medley X a végére egy tisztelgés a rocktörténelem nagyjai előtt. Gördülékenyen játsszák egymás után a dalrészleteket, szinte megszakítás nélkül pörög a film. Többek között Led Zeppelint, Black Sabbathot, Deep Purplet és Rainbowt olvasztottak az albumzáró medley-be, megjegyzem, nagyon helyesen. Nagyon tetszik a lemez, annak ellenére, hogy néhány szépséghibát véltem felfedezni benne. Változatosnak és sokoldalúnak találom, és mindenek előtt tisztelem őket, mint a progresszív zene magyar képviselőit. Jó hallani, hogy valakik itthon is játszanak ilyen muzsikát, és még jobb hallani, hogy milyen jól. Tehát a teendők: lemezt megszerezni (és az előző, Dust címűt is, honlapjukról mindkét album teljes valójában letölthető), sokat hallgatni, koncertre elmenni, élvezni!

TurtleKat

 

 

 

X Kritikák

Station X Kritikák