STATION
X -
Creators (2005)
SHOCKMAGAZIN
> 2005. április
A Station X nem az a fajta
zenekar, aki feladja. Nincs dobos? Nincs
énekes? Nincs stúdióra pénz? Ezeket a fiúkat hála az égnek nem abból a
fából faragták, hogy ilyen "apró-cseprő" problémák visszafogják őket!
Harmadik hangzóanyagukat is házi körülmények között rögzítették, de ne
gondoljon senki a sarokba beállított kétkazettás magnóra. A gépdob
sterilségétől eltekintve egész szépen szól a számítógépen kevert anyag,
persze nem szaggatja le a fejet, de ez nem is az a stílus, ahol ezt
kellene elvárni. A zene ugyanis alapvetően nem változott, progresszív
hatások és instrumentális gitárzenék házasságából születtek a nóták. A
Sharkwing egy Liquid Tension jellegű harapósabb, technikásabb darab, az
Unguarded Race vagy a Burning Shadows középtempós súlyozásra épít, de
akad itt Malmsteenbe oltott Satriani (Felix Culpa, Dream), zongorás,
Jordan Rudess musicales stílusát idéző szösszenet (Only A Glance, The
Longest Minute), ikerszólókra épülő hangulatos gitáriskola (Awakening
Alone)... Tanítanivaló az Angel Of Profusion felépítése, amely a halk,
háromnegyedes, akusztikus gitárral kísért lírából a hetvenes évek
Hammondos hangzásain keresztül jut el egy király Kansas-szerű
refréntémáig alig öt perc alatt. Hála az égnek itt szó sincs arról,
hogy a bő egy órás anyag instrumentalitása miatt unalomba fulladna, a
fiúk kiváló arányérzékkel találják el, mikor kell egy kis
hangulatváltás, furcsa effekt a virgák után, egy kis súly a dallamokra,
és így tovább. Tökéletes példa erre a lemez kétharmadára időzített
Spanish Rose, amely egy alapvetően latin elemeket felvonultató
akusztikus résszel indít, a dal első három percében még tangóharmónika
hangja is megszólal, hogy egy Zorro film éjszakai jelenetébe
képzelhessem magam. Az utolsó dal (Medley X) tulajdonképpen méltó
folytatása Cseke Feri gitáros egyik szólóanyagának, melyen
tanítanivalóan írt át gitárra egy csomó énekes nótát mindenféle
stílusból. Itt is olyan klasszikus dalok lettek instrumentalizálva és
egymás mögé gyúrva, mint a Live And Let Die, a Long Live Rock'n'Roll, a
Since You've Been Gone vagy a Kashmir. Ötletes egyveleg és nagyszerű
feloldása, lezárása a saját dalok sorozatának. Sajnos az a fránya japán
dobos (ha jól olvastam, az Alesis DM5 nevet kapta műszerész szüleitől)
baromira elviszi a feelinget. Nem is csak a hangszínekről beszélek, bár
ezek sterilitása sajnos tényleg zavaró, mint inkább arról, hogy
hallatszik, nem dobos írta meg a kíséreteket. Néhol túl művi,
mondvacsinált a "dobolás". Nagyon kár érte, mert egyébként az anyag
feelinges, játéktechnikailag tökéletes, a hangszerelés is sok ötletet
hordoz (köszönet a már-már elfeledett Hammondokért). Ha egy élő dobos
ütötte volna fel ezeket a dalokat, kis hazánk legjobb instrumentális
alkotásai között lehetne ez a korong. Persze tudom, hogy nem a fiúk
tehetnek az ütősember hiányáról, ezért kérve-kérek minden Bonyhád
környéki, technikás, feelinges dobost, AZONNAL keresse meg a fiúkat!
Nem is kérem, könyörgöm. Ha igazi dob lesz a felvételeken (ami gondolom
megvan sávonként, simán akár újra is dobolható), alázni fog ez a
tizenhárom szösszenet! Gratulálok!
Bátky
Zoltán (Wendigo)
Eredeti
forrás:
Shockmagazin
HARDROCK.HU
> 2005. március
Hajas Zoli Bonyhádról küldte el
harmadik Demo CD-jüket, a Creators,
melyet először is nagyon köszönünk. Ahogy szoktam, most is az Internet
böngészésével kezdtem az ismerkedést, egy nem túl modern (már készül az
új lap) [már az új van fenn - webmaster], de annál tartalmasabb oldalra
bukkantam. Itt minden fontos info beszerezhető a Station X-ről. Nem is
bonyolódom a részletes ismertetésbe a történetet illetően, röviden
annyit érdemes megjegyezni: 1999 alakulás, Nightwing az első formáció
neve, 2000-ben évszakok megzenésítése, 2002 november tehetségkutató
döntősei. A 13 szerzemény 30 szám közül került kiválasztásra, tehát
igen termékenyek a srácok, sok munka áll mögöttük. + : A négy srác
instrumentális pályára lépett és főleg a szólógitár-billentyűk húzzák a
dalokat. A billentyű a zongorától a Hammond-ig minden hangszínben
megszólal és remekül hangsúlyozza a basszusgitár is a szólamokat.
(pláne, ahol a két hangszer van előtérben). Nagyon tetszettek az
időnként felbukkanó keleties fricskák , dallamok. A tisztelgés a nagyok
előtt (Medley), nagyon tetszett, gyönyörűen átjön az alázat, a dal
részletek szépen egymáshoz vannak cuppantva, szinte lepereg a szemünk
előtt a történelem. (Zeppelin: Since I've been/McCartney: Live And Let
Die/Day Tripper/Sabbath: Electric Funeral/Zeppelin: Kashmir/Purple:
Highway Star/Rainbow: Long Live RnR/Rainbow: Since You've been
gone/Purple: Perfect StrangersSymphony X: The Odyssey... A címadó tétel
a Creators tulajdonképpen az esszenciája a Station X-nek. Minden szépen
bele van sűrítve amiről ez az életérzés szól. Maga a lemez is nagyon
változatos, rengeteg érzelmi állapotot tükröznek a dalok, melyeket
ritmusváltásokkal és hangszínekkel fejeznek ki. Néha a dalok a jazz
világába kalauzolnak, néha nagyon komplex progresszív hatásokat
mutatnak, de felbukkannak egyszerűbb fejlerázós hardrock-os,
headbangelős témák is. - : Nekem a dobhangzás továbbra is időnként
hátborzongatóan gépi (habár a mellékelt levél szerint már javítottak a
srácok a hangzáson és a pontosságon is) ,nagyon hiányzik a humán
intelligencia a dobok mögül. Hiába tud a gép mindent eldobolni, ez soha
nem lesz olyan mintha ember adná elő. Érdekes, hogy a 13 dalt ez az
érzés is változik folyamatosan, van amikor nagyon zavaró, és előfordul,
hogy fel sem tűnik. Ha már instrumentális zene készítésre adták a
fejüket a srácok, én kicsit több virtuozitást várnék el. A
billentyűktől ezt maximálisan megkapom, de a gitárosoknak anélkül, hogy
szétszólóznák a dalokat talán többet kéne vállalniuk. Az ének annyira
nem hiányzik, szerintem egy énekessel a progresszív átlagos zenekarok
közé süllyedhetne a csapat egy szempillanat alatt, pont elveszne az a
varázs, az a plusz, amit az instrumentális zene ki tud fejezni. Igaz,
hogy ez a fajta instrumentális progresszív/rockzene aztán annyira
rétegzene, hogy csak na, de nem lenne baj, ha végre lenne egy úttörő
hazánkban ebben a stílusban. Ehhez kívánok kitartást, egészséget és még
sok jó lemezt (és egy jó dobost!).
Hellstar
ROCKINFORM
> 2005. november XIV. évf. 9. szám
Gondolom már nem kell bemutatni
külön az együttest, hiszen már két
demón - Ken, Dust - vannak túl, és interjút is készítettünk velük. Ha
valaki mégse ismerné őket, akkor röviden: a progresszív metál igényes
hazai képviselői ők, kizárólag instrumentális szerzeményekkel. Jelen
anyaguk természetesen ezt az irányvonalat követi tovább. A srácok nem
költenek stúdióra, házilag készítik felvételeiket, meg kell mondani
egyre magasabb színvonalon. Zenei repertoárjuk igen széles, ösztönösen
kerülik a korlátokat, ezt bizonyítja a CD + 1 száma, ahol egy
egyveleget hallhatunk az együttes tolmácsolásában a '60-as,
'70-es,'80-as évek sztárcsapatainak átdolgozásából. Zene színskálájuk
széles spektrumát jellemzi, hogy elhangzanak benne többek közt Beatles,
Led Zeppelin, Black Sabbath, Rainbow feldolgozások, kitűnő
interpretálásban. És most a végéről ugrás vissza az elejére. Egy kis
tengerzúgás, majd egy sejtelmes zongora intró vezet be minket a
Creators zenei világába, ez a Sharkwing. Nagyon jó kezdés, azonnal
egyértelművé teszi a hallgató számára, hogy profi virtuóz zenészek
szolgálják ki a zenei étvágyunkat. Szélsebesen átrohanunk az Unguaded
Race hihetetlen feszes, jellegzetes lüktetésén. Máris visszanyúlunk a
múltba a nagy virtuózitást igénylő Felix Culpa tételével, ahol Barabás
György, amúgy is egész anyagon végigvonuló mesteri billentyűjátéka
magával ragad a barokk cirádás és cirkalmas zenei világába, melyet jó
érzékkel ültettek át át a metálzenébe. Az Only A Glance egy kissé
leülteti a lemezt, a többi szerzemény komplexitásától elütő
egyszerűsége egy kicsit kilóg a lemezről. Nem a romantikus hangvétel
miatt, hanem egy kicsit jobban meg kelett volna tölteni tartalommal.
Ennek ellenére nagyon kellemes Barabás Péter basszustémája. A másik
mélypont az Awakening Alone. A "refrén" nagyon jó, a köztes téma inkább
űrkitöltőnek tűnik. Nagyon jó ellenpélda erre az Angel Of Profusion és
a Burning Shadows, ami a kedvencem. Kiváló hangszerelés, minden
tökéletes egyensúlyt alkot, dallam, progresszivitás, elvontság,
érthetőség, nagyon szép zeneszerzői munka. A lemez csúcsa azonban a
Spanish Rose és a címadó Creators. Ezek egyszerűen kiválóak! Érdekes, a
Water, Blood And Soul. Első hallásra talán ez a legkevésbe befogadható
szám, de alaposabb elemzés után emészthető dallamcsemegéket
szemezgethetünk ki belőle. A The Longes Minute-ot Barabás Gyuri
megtartotta magának. Nagyon erősre sikeredett a CD-nek a zenei anyaga.
Ha nem ez lesz a Station X életében a legjobb kiadványuk, akkor a
következőt el sem merem képzelni. Meg lennék elégedve azzal is, ha a
következő demójukat egy hasonló szintre sikerülne emelniük, mondjuk élő
dobbal felvéve...netán énekkel...de az már túl szép lenne.
GyuSza
X
BIKER MAGAZIN > 2006.
máj./jún. III. évf. 2. szám
A forrás majd' egy évtizede,
először csak félve, kicsiket bugyogva, nem
is teljesen tisztán, de már szemmel láthatóan feltört. Akkoriban még
Nightwing néven szerepelt a rockzene domborzati térképén, de később a
felfedezők és a kirándulók javaslatára, meg persze a megváltozott
körülmények miatt Station X lett a neve. X állomás. Mára kristálytiszta
lett a vize. Jó mellette megpihenni, kibontani az otthon elkészített
szendvicseket, majd evés után nagyokat kortyolni hűs vizéből. Immár
jóllakottan, elmerengeni az élet nagy kérdésein, az évszakok
változásain, verseket olvasgatni, vagy egyszerűen csak elszunyókálni.
Kíváncsian szemlélődni az előttünk elterülő tájon, figyelni a madarak
csicsergését, érdeklődve követni a vadak rohanását, élvezni a felhők
mögül kibukkanó nap langymeleg sugarait, és így egy kicsit feltöltődve,
új erőt gyűjtve visszatérni a zajos nagyvárosba. Mert néha jó
kiszakadni ebből a pénzhajhász, magamutogató, törtető, eldurvult és
elkurvult világból, és egy csendes, dallamos, ábrándos fantáziavilágba
csöppenni négy zenész segítségével. Én megköszönöm nekik,
megtiszteltetés, hogy bemutathatom őket.
Barabás György. Teljesen autodidakta módon sajátította el a
hangszerkezelést és a kottaolvasást. Az ezer hangon megszólaló Hammond
orgona és egy szintetizátor kezelője, a csapat fő dalszerzője.
Barabás Péter. A basszusfutamokért felel, ő a szilárd alap. Ibanezét
csatasorba állítva igazi csapatjátékots, egyébként Gyuri bátyja.
Cseke Ferenc. Már több mint tíz éve egy Jackson gitár boldog
tulajdonosa és használója. Mindent hallás után tanul meg és játszik el,
egyszerűen a ZENE (így nagybetűvel) rajongójának vallja magát.
Hajas Zoltán. Zeneelméletet és gitározástudományt tanult. Egy Ibanez
gitárral, masszív riffekkel és agyas témákkal segíti társait.
Mint a felsorolásból is kiderül, a zenekarnak nincs énekese és nincs
dobosa sem. Eddig megjelent három lemezükön (Ken 2001, Dust 2003,
Creators 2005) dobgép és instrumentális muzsika hallható. Persze a
vájtfülüek, meg a szőrösszívüek most gúnyosan nevetgélnek, de én a
helyükben adnék egy esélyt a csapatnak. Arcukra fagyhat a mosoly. Hogy
azért valami konkrétat is írjak, igényes, billentyűs-gitáros,
progresszív rock/metál zenekarként szokták aposztrofálni a bandát.
Hatásokként a Dream Theater, Spock's Beard, Deep Purple, Flower Kings,
és a Stratovarius neve szokott elhangzani.
Dobosok, gyakoroljatok, aztán irány Bonyhád!
Kiss
"Thrashing" Attila
HI-FI
SÜTÖDE > 2006. július
A napokban beleakadtam a Station
X nevezetű bonyhádi zenekar
billentyűsébe, aki egy rövid szóváltás után felajánlotta magukat
hallgatásra. Honlapjukról letölthető, második, legújabb, Creators című
albumukat meg is hallgattam, és mit ne mondjak, megtetszett, amit ez a
"hiányos" (erre még visszatérünk) négyes művel. Nem sok hazai csapatot
ismerek, ami efféle muzsikát játszana, úgy látszik, kicsiny hazánkban
nem divat a progresszív muzsika.
Mert ők bizony progresszív rockot, illetve metált nyomnak, és nem is
akárhogyan. Jó témákat írnak, ügyes váltásokkal dolgoznak, profi zenei
megoldásokat alkalmaznak muzsikájukban, és egyébként is, aki már
hallott prog-metált, az tudja, hogy nem az a tipikus egyszerű zene.
Persze fel-felbukkannak itt-ott olyan monumentális kórusok, amik már az
én fülemnek kalácsok, de hát mit tegyünk, ez már a mai prog sajátja.
Mint ahogy a Dream Theater-ben is fellelhetőek ilyesmik, úgy itt is. Ez
legyen a legnagyobb bajunk. A banda tagjai: Barabás György billentyűs,
Barabás Péter basszusgitáros és Hajas Zoltán gitáros. Nagy érdekessége
a zenének, hogy a fiúk a dobot, dobos hiányában dobgéppel
helyettesítik. Megmondom őszintén, én elsőre nem vettem észre. Igaz,
így hogy tudatában állok a dolognak, a dob tényleg kicsit kimértnek és
gépiesnek hat, de a zenének szerintem nem igazán árt. Ha kemény
dupla-lábdob szükségeltetik, van kemény dupla-lábdob, ha szigorú
átkötés kell, van szigorú átkötést. Nyilván melósabb megoldás, mint egy
dobos, de hát ez most így esett. A zene tehát prog-rock, illetve
prog-metál. Dream Theatre-ös gitárzúzdák, Deep Purple-ös és ELP-es
orgona és szintitémák, kömény, Billy Sheehan-es basszusalapok, elmement
Strato-s lábdob-orgiák, az egész cucc halványan emlékeztet engem a
Liquid Tension Experimentre is. Szokták volt írni a Spock's Beard-et
is, mint inspiráló zenekart, ehhez sajnos nem tudok hozzászólni. Tehát
az ős prog és az új prog összekotyvasztásából egy igen erős "bonyhádi
prog" született.
A Sharkwing című nóta vízmosással és sirálykvartyogással veszi
kezdetét, erre jön be a baljós keyboard-alap és a basszus. Majd a
prog-rockos, hirtelen váltásokkal tűzdelt téma, és a gyors, orgonás
átkötés. Aztán kapunk az arcunkba egy rövid, Metallicás zúzást, majd
visszakapjuk az orgonát, és az egész kavalkádból hirtelenjében egy
perfekt kis prog-metál jam kerekedik. A téma baljóssága nagyon jól el
lett találva, a zúzás és a Keith Emersonos Hammond-menetek végig
egyensúlyban tartják egymást. Pörgős, headbangelős, ízléses. Az
Unguarded Race is a helyén van, metálos gitárzúzás és szóló, jó
orgonatéma, kemény basszus. Kicsit talán zavaró, hogy a basszus nem
lett eléggé kiemelve, pedig Barabás Péter személyében egy nagyon jó
basszerost tisztelhetünk. Ilyen zenéhez Magyarországon, úgy látszik,
nem jár stúdió. A lábdobpergős dobátkötés-megoldás inkább a power
metálra jellemző, de ebben a környezetben is megállja a helyét. A Felix
Culpa is kedves a számomra, klasszikus zenére emlékeztető orgonája
rögvest a Symphony X-et juttathatja eszünkbe. A kemény zúzás és a
dallamos orgona itt is kiegyenlítik egymást. Tulajdonképp ebben a
kiegyenlített hangzásvilágban rejlik a Station X fő ereje. Az Only A
Glance az első pillanat, amikor a fiúk nem tetszenek nekem. Nyilván azt
gondolták, természetesen teljesen helyesen, hogy ne zúzzunk már végig,
kéne valami lassú szám is. Ezzel nem is lenne baj, csak a téma kicsit
csöpögősebb lett a kelleténél. Illetve sokkal. Na mindegy, menjünk
tovább. A Dream ismét kellően zúz. A témában itt is fellelhető némi
klasszikus zenei hatás, amit a dallam mellett leginkább a csembaló
hangja idéz elő. Itt vettem észre először, hogy a dob gépdob. A
gitárszólóval nincs semmi probléma, majd a gitárszóló után a szám a
rock egy mélyebb bugyrába lép. Az orgona- és a szintiszóló is a helyén
van, Barabás György munkájával száz százalékig meg lehetünk elégedve az
egész lemezen. A basszus a mélyebb bugyorhoz kellő mélységet biztosít.
Az Awakening Alone-ban felcsendülő gitár az, ami nekem már kalács. Ez
az a téma és az a gitározás, ami nekem sajnos nem tetszik, és ami
ugyanúgy nem tetszik a Dream Theatre-ben és a Stratovarius-ban sem. De
ebben a stílusban kétségtelenül nagyon jó nótát készítettek, és akiknek
(hozzáteszem, elég sokaknak) tetszik ez, azoknak ez a szám is önfeledt
kikapcsolódást nyújt. Sajnos az Angels Of Profusion elején is bajom van
a gitárral. Az orgona és a basszus teljesen a helyén van, de a gitárnak
többet kéne nyújtania. A lábdob-cséplős részben már egy fokkal jobb a
helyzet, az utolsó fél percben meg aztán tényleg visszaül a mosoly az
arcomra. Általában amikor az orgona vezet, akkor szeretem a banda
muzsikáját. A zene nagy erénye, hogy változatos, kiszámíthatatlan, és
emiatt izgalmas. A Burning Shadows újból egy kedvenc, nagyon jó
orgonatémákkal lett felszerelve, és hirtelen váltásaival szétveti az
ember agyát. A háttérben a gitár is jól nyomja, és a basszus is
fergeteges. Egy igazi Emerson, Lake & Palmer-es nóta, szerintem
a legjobb a lemezen. A Spanish Rose újból egy lassú nóta látszatát
kelti, de lírikus, torzítatlan gitártémáját később felülírja egy nagyon
is torzított. Aztán jön egy torzítatlan, spanyolos gitárszóló,
szintivel spékelve, ami nagyon jól sikerült. Majd újból a zúzás, két
percen keresztül, amíg a szám véget nem ér. Véleményem szerint
flamenco-bukéjával ez a nóta is nagyon színvonalasra sikerült. A Water,
Blood and Soul is lírikusan kezdődik, majd egy kis, átmeneti
tingli-tangliság után újból beköszönt a "sika", a pörgős lábdobok, a
hirtelen váltások, fürge orgonafutamok. Jó témák, ízes aszimmetria,
apró monumentalitás. Nagyon jó. A címadó, Creators című dal nagyjából
magába foglalja az egész Station X-et. És itt Hajas Zoltán játéka is
maximálisan el van találva a számomra, az orgonaszólóban megint nem
tudok csalódni, mint ahogy a basszusgitárban sem. Sok téma- és
ritmusváltással és jobbnál jobb témákkal van telepumpálva, kilenc és
fél perc élvezet és őrület. Szakavatott füleknek és ugrálni szeretőknek
egyaránt kiváló. A The Longest Minute a billentyűs leghosszabb perce.
Egy lassú, szép, szólózongorás dal három percben. Medley X a végére egy
tisztelgés a rocktörténelem nagyjai előtt. Gördülékenyen játsszák
egymás után a dalrészleteket, szinte megszakítás nélkül pörög a film.
Többek között Led Zeppelint, Black Sabbathot, Deep Purplet és Rainbowt
olvasztottak az albumzáró medley-be, megjegyzem, nagyon helyesen.
Nagyon tetszik a lemez, annak ellenére, hogy néhány szépséghibát véltem
felfedezni benne. Változatosnak és sokoldalúnak találom, és mindenek
előtt tisztelem őket, mint a progresszív zene magyar képviselőit. Jó
hallani, hogy valakik itthon is játszanak ilyen muzsikát, és még jobb
hallani, hogy milyen jól. Tehát a teendők: lemezt megszerezni (és az
előző, Dust címűt is, honlapjukról mindkét album teljes valójában
letölthető), sokat hallgatni, koncertre elmenni, élvezni!
TurtleKat