Az első zenei élményem 0 éves éves koromban ért engem a bonyhádi kórház szülőszobáján, 1974-ben. Miután rádöbbentem, hogy miféle világra érkeztem az addigi biztonságból, minden öröm és fájdalom kiszakadt belőlem... A Devin Townsend-et meghazudtoló sikoly és üvöltés az évek során énekléssé változott és ahol csak tudtam (WC-ben, fürdőkádban, utcán és alvás közben), mindenhol csak énekeltem, apám állandóan pörgő bakelit lemezeinek nótáit... Szerencsére az öregemnek nagyon jó ízlése volt és szeretett is zenét hallgatni, ezért elmondhatom, hogy a zenei alapjaimat az ő fényesen csillogó, fekete bakelit korongjai fektették le. Legelőször a dallamok és a ritmus nyűgözött le, ami miatt a fakanállal szét is vertem minden püfölhető szobabútort 10 éves koromig. Dobot "szerencsére" nem kaptam, de a lemezek viszont egyre csak gyűltek és forogtak...

 

 

Az általános suli alsó és felsőtagozatának énekórái és kottaolvasása semmilyen hatással sem volt rám. A szolmizációk és a szocialista műdalok kornyikálása helyett inkább petárdákat gyártottunk a pad alatt, amiket aztán óra alatt fel is robbantottunk. Az énekteremben álló pianinót közben persze mindig árgus szemekkel figyeltem, és valószínűleg minden órán bekummantottam volna, ha ezt nem tettem volna meg... Az órák elején lévő szünetekben volt lehetőségem egy pár hangot és akkordot is leütni rajta, amelyeket magamtól, hallás után találtam meg a billentyűzeten. Az iskolatársaimnak köszönhetően aztán előkerültek az első rockzenekarok is (Iron Maiden, Metallica, Queensryche, Guns N Roses), amelyek teljesen felforgatták a világomat. A szüleim be akartak iratni zeneiskolába, de engem nem érdekelt se a kottaolvasás, se a szabályok, se a görcsös skálázás és a szolfézsek. Engem továbbra is a legszabadabb, legfelszabadultabb és a korlátok nélküli rockzene érdekelt és sokkal inkább apám és a haverok lemezeire kattantam rá a kottaolvasás helyett, aminek következtében az abszolút hallásom is kezdett kifejlődni...

 

A középiskolában a szüleim végre megvásárolták nekem az első akusztikus gitáromat 16 éves koromban. Ettől a pillanattól kezdve gyakorlatilag minden más megszűnt számomra létezni az iskolától kezdve a csajozásig... Elkezdtem koncertre járni és gyűjteni a lemezeket, amelyekről mindent megtanultam amit csak tudtam. A kottaolvasásra nem volt szükségem, mert lejátszottam mindent hallás után. A folyamatos nyaggatás után persze a szüleimnek muszáj volt egy szintetizátort is vásárolniuk, de az öröm nem tartott sokáig, mert 1993-ban behívtak sorkatonának... A seregben persze akadtak szép élmények is, mert a sok paraszt között voltak zenészkollégák és rockerek is, akiktől rengeteget tanultam és piszok jó zenéket ismertem meg... A gitárom végül a seregbe is bekerült és az ott szerzett tapasztalatokkal a leszerelés után nem sokkal meg is alapítottuk az első zenekarunkat 1996-ban...

 

 

Hajas Zoli és Plesz Ákos akkor vett be az akkor még csak 2 személyes zenekarba, miután eljátszottam nekik a Megadeth: Holy Wars és a Judas Priest: Painkiller nótáját, Zoli elektromos gitárján. Egy volt katonatársamnak köszönhetően egy kiválóan összerakott Jackson gitárral nyűttem a húrokat a honvédség után és mire megtanultam rajta játszani, már csatlakozott is hozzánk a basszusgitárosunk (Barabás Peti) és a dobosunk (Solymár Attila) is... Az 5 személyre bővült zenekart ekkor Nightwing-nek neveztük el az én ötletem alapján, amelyet a Black Sabbath zenekartól "kölcsönöztem". Eleinte Ákosék pincegarázsában büntettük a szomszédokat és a feldolgozások mellett néhány saját szerzeményt is elkövettünk... Egy idő után, naívan el is hittük magunkról, hogy kurva jók vagyunk és a tudásunkat élőben is meg kell mutatnunk. A saját dalok mellett játszottunk feldolgozásokat is olyan zenekaroktól, mint a Metallica, Paradise Lost és az Iron Maiden... Úgy gondoltuk, hogy a saját szerzeményeinket meg kell örökítenünk egy felvételen is, ezért otthoni körülmények között rögzítettük a nótákat. Kb. századik nekifutásra sikerült csak elkészítenünk a Nightwing: Elkésve című demóját, ami alatt a zenekar felállása is kicserélődött. Solymár Attila (dob) és Plesz Ákos (ének), távozott a bandából és helyettük Köllő Gábor (R.I.P.) (dob) és Sebestyén Gábor (ének) érkezett közénk. A billentyűs szerepét pedig Peti öccse, Barabás György töltötte be...

 

 

Az ezredforduló környékén Köllő Gábor és Sebestyén Gábor is távozott a zenekarból, és ezek után a megmaradt 4 tag (Zoli, Feri, Gyuri, Peti) új név alatt folytatta tovább a zenélést. Gyuri ötletét fogadtuk el és Station X-re változtattuk a dobos és énekes nélküli bandát. Egy alkalommal még Nachladal István (Nahi) is megfordult nálunk, aki a mai napig az ország egyik leghatalmasabb rocktorkát tudhatja magáénak! Nagyon sajnáltuk, hogy csak egy hétig tartott az együttműködés... Miután belefáradtunk a hónapokig tartó, sikertelen dobos és énekes keresgélésbe, úgy határoztunk, hogy instrumentális zenét fogunk játszani. Az egyik legnépszerűtlenebb stílust választottuk magunknak, de ebben a közegben tökéletesen megvalósíthattuk önmagunkat és az sem tudott elszomorítani minket, hogy ez történetesen senkit sem érdekelt... A néhány elcsöppentett koncerten sem volt túl nagy a rajongás a komplex, nehezen befogadható dalaink bemutatásakor, de ennek ellenére sem adtuk fel! Sőt még otthoni körülmények között fel is demóztuk az első, Ken című anyagunkat, amit elküldtünk különböző médiáknak is.

A pozitív szakmai kritikáknak köszönhetően még lelkesebbek lettünk és nekiálltunk egyre több saját dalt írni. A következő demó a Dust címet kapta, amely még az előzőnél is furcsább muzsikát rejtett és ezt is otthoni körülmények között rögzítettük. A tapasztalatlanságunk és a forrófejűségünk hallatszik is a végeredményen, hiszen a dobgéppel felvett dalok igencsak gyatrán szólnak... Ettől függetlenül a szakma és a szaklapok még mindig elismerően írtak rólunk. Interjúk és koncertek is követték egymást, majd 2002-ben egy tehetségkutató verseny döntőjébe is bejutottunk Pakson, ahol különdíjjal jutalmazta a zsűri az előadásunkat. Sajnos az általunk képviselt zenei irányzatra hihetetlenül csekély az érdeklődés ebben az országban, ezért úgy gondoltuk, hogy elsősorban inkább csak magunknak zenélgetünk és ha tudjuk, rögzítjük a szerzeményeinket. A magam részéről egyébként sem szerettem volna a zenészek tipikus, turnézós életébe belecsöppeni... engem inkább az újítások, kísérletezések és kihívások érdekelnek a zenében, nem pedig a meglévő dalok állandó és folyamatos ismételgetése.

A 2004-es évet újabb dalírással és próbákkal töltöttük, aminek következménye a Creators című harmadik albumunk lett. A hangzást itt már egy kicsit korszerűsítettük és a szerzeményeink is egyre érettebbek lettek. A közönséggel ellentétben a szakma még mindig érdeklődött utánunk, ezért felléphettünk jelesebb eseményeken is. Gyuri egy tehetségkutatóról elhozta a Legjobb Billentyűsnek járó elismerést is és többek között felléphettünk a Budapesten rendezett GULA Progfest rendezvényen is... A harmadik lemez után - ahogy az lenni szokott - felléptek a zenekaron belüli zenei "nézeteltérések", amire még az is rátett egy lapáttal, hogy én 2001-től folyamatosan gyártottam a "szólólemezeimet" is. Akkoriban rengeteg ötletem volt ami egyszerűen nem fért bele a Station X koncepciójába, se mennyiségileg, se stílusirányzatilag. 2006-ban, a negyedik lemez megírása és felvételei közben, közös megegyezéssel elváltak útjaink. A Station X tudtommal hivatalosan soha nem oszlott fel, de a negyedik album után, lényegében semmi sem történt a csapat házatáján. Zoli-ék tehát hárman fejezték be a Human Blindness című lemezt, én pedig folytattam az önmegvalósítást az X névre keresztelt, egyszemélyes szólóprojektemben...

 

A zenekarokban megvalósulatlan ötleteim tehát már a 2001-es évtől kezdődően az X projektben látták meg a napvilágot. A dalok rögzítése ugyancsak számítógéppel és otthoni körülmények között történt. Mivel egyszemélyes projektről van szó, az összes hangszerért én vagyok a felelős, leszámítva ha vendégek is játszanak a lemezeken. A kezdő lökést a "Devil In Love" és a "Mirrors" című szerzeményem elkallódása és nélkülözése adta, amelyek közül az utóbbit még Nahi is elénekelte. A dalokat mindenképpen rögzíteni szerettem volna valamilyen formában, de az akkori zenekar ezt nem támogatta, így félreraktam őket az első szólólemezre, ami végül 2002-ben jelent meg. A hangzás olyan amilyen, a dalok és a kritikák viszont jók...

2002-től aztán folyamatosan írtam és rögzítettem a saját szerzeményeimet és mindenféle feldolgozásaimat, amelyeknek mindegyike ingyenesen meghallgatható. Eddig összesen 16 lemezt, 57 saját dalt és 179 feldolgozást sikerült rögzítenem és megörökítenem, de ez csak a töredéke annak a millió hangnak, amit már az életem során eljátszottam! Az X projekt alapvetően instrumentális progresszív rock zenét rejt, de valójában semmiféle stílusba nem kategórizálható be, mert számomra a legfontosabb az alkotói szabadság, amelybe minden belefér és amiben megvalósíthatom magam. Az utóbbi években, többek között az internet térhódításának is "köszönhetően" a lemezkészítés és maga a zenélés is gyökeresen megváltozott, a fiatalabb generáció pedig egyre inkább elveszítette az érdeklődését a művészetek és a zene iránt. Mindez engem egy cseppet sem befolyásol abban, hogy folytassam ezt a végtelen utazást, hiszen számomra a zene mindig is az élet legnagyobb rejtélyei közé tartozott, ami értelmet és ízt ad az életemnek és amire még mindig rá tudok csodálkozni..